Hazudunk. Sajnos ez van: hazudunk kicsiben és nagyban, többet, kevesebbet, akarva, akaratlanul, előre megtervezve vagy spontán.

Hazudunk magunknak, másoknak, verbálisan vagy non-verbálisan, akár a megjelenésünkkel is. Hazudhatunk a ruhánkkal, a sminkünkkel, a frizuránkkal, a profilképünkkel, a közösségi médiában való jelenlétünkkel. Automatikusan hazudjuk magunkat, a mindennapjainkat szebbnek, értékesebbnek, tartalmasabbnak, amint kirakatba kerül az életünk. Gondoljunk csak bele: húsz-harminc éve anyáink gondosan kitakarították a lakást, ha vendég jött, csinos ruhát vett fel az alkalomra, itallal-étellel készült, most meg gyakorlatilag online vendégségbe hívjuk a fél világot, amikor közszemlére tesszük az életünket a közösségi média felületeken. Itt sokan igyekeznek a legjobbat mutatni önmagukból, mintha az nem csak a valóságuk egy kis része lenne.

A mindenféle hazugságaink átszövik, bekeretezik a napjainkat. Hazudunk, mert az évszázadok óta csiszolódó viselkedési kultúránk elképzelhetetlen lenne enélkül – maga az udvariasság, az etikett, a bármilyen társasági érintkezés szabályai is bizonyos hazugságokra épülnek,

mert

az ilyen kegyes, vagy fehér hazugságok nélkül összeomlana a szabályokra épült világunk, tönkremennének az emberi kapcsolataink, megszűnne a diplomácia, értelmetlen lenne bármilyen protokoll, vagy emberek által alkotott közösség. Kellemetlen kép; az emberi civilizáltságunk és mindennapos mentális jólétünk elvárja, hogy ez ne történhessen így.

Mit is jelent pontosan a kifejezés, hogy fehér hazugság?

Általában a jószándékú, építő jellegű hazugságokat – csúsztatásokat, szépítéseket, szóbeli kozmetikázásokat, társasági vagy protokolláris kommunikációt – nevezzük így. A kifejezés írásos eredete egészen az 1741-es évig követhető vissza, amikor is a The Gentleman’s Magazine egy cikkében a szerző ezt írja:

„Egy bizonyos, a legmagasabb társasági körökben és színvonalon mozgó hölgy megfontoltan különbséget tesz a fehér és a fekete hazugság között. A fehér hazugság az, aminek nem az a célja, hogy kárt tegyen a szóban forgó ember jó kapcsolataiban vagy hírnevében, hanem csak annyi, hogy kielégítse a huncut hajlamot, hogy csodálatos történetek elmesélésével szórakoztassa az embereket.”

Tehát akkoriban a fehér hazugságok egyszerűen a történetmesélés színvonalát emelték, a fehér jelző pedig mindössze a szándék tisztaságát takarta – ellentétben a fekete hazugsággal, ami egyértelműen a sötétség és rosszindulat konnotációjával járt. Vagyis a hazugság ebben az esetben nem más, mint puha védőtakarója a gyakran karcos, kíméletlen valóságnak, hogy ne sebezzen annyira.

Mi a helyzet napjainkban? Valóban annyira jótékonyak és kegyesek a fehér hazugságok?

Hiszen kezdetektől azt a célt szolgálják, hogy mentesítse az embereket a kimondott igazság erkölcsi terheitől, a szemrehányásoktól és kellemetlenségektől, vagy azoktól a következményektől, amivel az arcba mondott szigorú, sokszor bántó igazságok járnak. Akkor mégis, mi lehet vele a baj?

A hazugságra való neveltetésünk valahol a Mikulással és a húsvéti nyúllal kezdődik, majd a felismeréssel, hogy a szüleink hazudtak nekünk – de csak mert jót akartak. Itt azonnal megtanuljuk legitimmé tenni a hazugságot, mert ha minden jól megy, addigra már megkezdtük a saját hazugság-kísérleteinket, ami a kisgyerekek mágikus gondolkodása, valamint a képzelet és a valóság összecsúszása okán addigra ismert terület.

Aztán rászokunk, és csak akkor értjük meg a kényes igazság-hazugság egyensúlyt, amikor először szembesülünk a következményeivel.

Az önmagunknak mondogatott fehér hazugságok gyakran önnyugtató késztetések, ösztönös, vagy tanult mantrák. „Minden rendben van.” „Meg tudom csinálni.” Ezek komoly megerősítések lehetnek akkor is, ha tudjuk, hogy nincs semmi rendben, vagy nagyon is kikezdi egy feladat a képességeinket. Ezért nehéz helyzetekben a fehér hazugság egyszerűen a túlélés kulcsa lehet, főleg, ha a teljes őszinteség önmagunkkal szemben egyszerűen fájdalmas vagy kegyetlen lenne.

Eddig rendben is van, de mikortól károsak ezek az önnyugtató hazugságok?

Természetesen onnantól, ha ezek az ártatlannak tűnő hazugságok már inkább megnehezítik az életünket, mint segítenének. Amikor olyan reménytelen élethelyzetekben tart benne, ami nem szolgálja a fejlődésünket, vagy egyenesen káros a mentális, fizikai egészségünkre. Ez lehet egy rosszul működő házasság, bántalmazó kapcsolat, egy gyűlölt munkahely, kihasználásra épülő baráti viszony vagy bármi, amibe csak azért ragadtunk bele, mert elhittük magunkkal a hazugságainkat és persze mert rettegünk a konfliktusoktól, amivel az ezekből az erős függésekből való kilépés jár. Egyszerűbb tehát azt hazudni magunknak, hogy nem is fáj annyira, hogy jól van ez így, hogy másnak még rosszabb…

Egy magunknak hazudott szerep vagy élethelyzet végső következménye lehet állandósult fásultság, rosszkedv, de akár depresszió is, ezért ezek a fehér hazugságok innentől legalább annyira károsak önmagunkra nézve, mint amennyire kontraproduktív lehet az életünkben és a kapcsolatainkban. Tehát csak óvatosan bánjunk az egykor fehérnek indult hazugságokkal, itt az ideje önvizsgálatot tartani, felülbírálni a biztosnak vélt szokásainkat, hitrendszerünket, meggyőződéseinket, hátha már távol állnak a valóságtól.

Megértve a hazugságok mélységeit érdemes óvatosan bánni ezekkel, bármennyire is a jószándék vezet bennünket, mert bár Jack Nicholson az „Egy pár jó ember” című filmben így kiált: Nem tudod kezelni az igazságot!, ez vastagon érvényes lehet a jóindulatúnak tartott fehér hazugságokra is.

„Nem az bánt, hogy hazudtál nekem, hanem az, hogy mostantól nem tudok hinni neked.” - Friedrich Nietzsche