Vannak helyek, ahová nem lehet csak úgy beesni. Idő kell hozzá. Figyelem. Nyitottság. És legalább két komp Splitből. De ha valaki veszi a fáradságot, és megérkezik a horvát tengerpart legeldugottabb szigetcsoportjához, Lastovóhoz, az garantáltan úgy tér vissza – ha egyáltalán vissza akar térni –, hogy valami belül megváltozott. Mert Lastovón tényleg lelassul az idő.
A fenyőfák susogása, az átlátszó víz halk ringása és a madarak különös, síró hangja valami egészen ősi ritmust idéz meg – mintha a természet itt még nem engedte volna el azt, amit másutt már rég elvettünk tőle. És épp ettől olyan megrendítően szép.
Egy érintetlen világ peremén
Lastovo és a hozzá tartozó szigetecskék – szám szerint negyvenhat – 2006 óta természetvédelmi terület, de ez nem holmi turisztikai címke. Ez valódi, komolyan vett védelem, amit a helyiek és a parkőrök együtt őriznek. A szigetcsoport területének 70 százalékát erdő borítja, az öblökben posidonia tengerifű ring, a sziklák rejtekében ritka madárfajok fészkelnek – köztük a különös hangú vészmadarak, amiknek éjszakai sírása kis híján kisbabának tűnik.
Egy motorcsónakban ülve, a nyugalmat csak a szél és a víz surrogása töri meg, az ember szinte gyerekes kíváncsisággal figyeli, ahogy az ornitológusok a levegőben köröző madarakra mutatnak: „Látod, ahogy szimatolják a vizet? Táplálék után kutatnak.” Ez nem szafariturizmus – ez csendes tisztelgés az élet előtt.
Ahol a nap tényleg pihenni tanít
Zaklopatica öble, ahol néhány halász tisztogatja a hálóját, egy-két idős asszony nevetve kortyol egy pohár bort, a gyerekek csónakot kötnek ki – mind olyan jelenetek, amelyeket egy turistaparadicsomban nemigen látunk már. Itt nincsenek beach clubok, sem dübörgő zene. Három vízparti étterem gondoskodik a jachtos közönségről, de a tempó továbbra is a természeté marad.
Lastovo városa sem a parton épült – a kalózoktól való védekezés miatt beljebb húzódott, és ma is úgy áll, mintha egy másik korszakból maradt volna itt. Szőlőültetvények, olajfák, apró kertek és házi piacok, ahol nem a turisták, hanem a szomszédok cserélgetik a termést.
A Lučica-öbölben két asztalos kisvendéglő grillezett tintahalat kínál, amit maga a tulajdonos szolgál fel, aki annak idején csak eltévedt ide – de aztán itt is maradt. A Skrivena Luka (magyarul: „Rejtett kikötő”) fenyőárnyékos strandja és a Porto Rosso teraszai nem turistahadseregeknek készültek – inkább azoknak, akik szeretnek sokáig, csendben ebédelni, és nem bánják, ha ebéd után csak lebámulnak a tengerre, anélkül hogy bármit „csinálnának”.
Törékeny szépség – védelem alatt
A természet itt még mindig erősebb az embernél – de már nem sokáig lesz ez így, ha nem vigyázunk rá. A helyi turisztikai iroda munkatársa, Diana Magdić nem rejti véka alá az aggodalmait: „Tíz évünk van, mielőtt a fejlesztők ideérnek. A védettség sem garancia.” Épp ezért a parkőrök mindent megtesznek: bójás horgonyzási rendszert vezettek be, tiltják az illegális halászatot, és 200 km-nyi túraútvonalat tartanak karban.
Lastovo nem fog mindenkinek tetszeni – és épp ez benne a legszebb. Nem jön ide, aki beach bulikra vágyik. És aki véletlenül ide kerül, az is hamar rájön: ez a hely nem adja magát könnyen – cserébe viszont nem is vesz el tőlünk semmit. Csak ad.
Egy sziget, ami visszaadja az egyensúlyt
Prežba szigetén, Pasadur apró falujában virágos teraszokról nézhetünk a csatornaszerű öbölre, és azt érezzük: itt tényleg lehet létezni. Csendben. Lassabban. Igazabban. A háttérben erdők, alattunk kristálytiszta víz, a part mentén régi katonai bunkerek emlékeztetnek a közelmúltra, amit csak most kezd feldolgozni a táj.
Lastovo nem nyaralás – élmény. És nem látványosság – hanem visszatérés valamihez, amit rég elfelejtettünk: hogy az idő nem ellenség, hanem szövetséges, ha hagyjuk. És a természet nem díszlet, hanem otthon. Ha egyszer eljutunk ide, készüljünk fel: nehéz lesz újra visszatérni a rohanó világba. Mert Lastovón a szív maradna még egy kicsit.
