Majdnem ötven vagyok, dolgozó nő, anya és feleség – de a napok, hetek, hónapok szinte összefolytak az állandó feladatok sodrában. Egyik este, amikor már annyira fáradt voltam, hogy még a gondolataimat sem tudtam rendesen összeszedni, egy barátnőm mesélt valamiről, amit terápiás lustaságnak hívnak. Állítólag a TikTokon óriási nagy trend. Másnap úgy döntöttem: kipróbálom. Mert néha tényleg az a legnagyobb bátorság, ha nemet mondunk az elvárásoknak – és igent a semmittevésre.

Amikor a kimerültség már nem divatból jön

Egészen pontosan az történt, hogy barátnőm egyik nap mesélt egy fura trendről, mégpedig a TikTokon terjedő terápiás lustaságról. Egyik este azon gondolkodtam, másnap én is kipróbálom, hiszen tudtam, hogy a férjem viszi reggel suliba a gyereket és ő is megy érte. Vagyis még csak kis em kell mozdulni a lakásból. egy reggel nem keltem fel a megszokott tempóban.

Másnap reggel összekészülődtek, mindenki kapott egy puszit, majd pizsamában visszafeküdtem az ágyba. Az első öt percben lelkiismeret-furdalásom volt. Ők tanulnak, dolgoznak én pedig csak heverészek. De aztán eszembe jutott, amit a barátnőm mondott:

„Ez a terápiás lustaság, és elképesztően jót tesz.”

Ő már kipróbálta, sőt bevezette a rendszeres kényeztető napokat az életébe. Úgy éreztem, ez az én pillanatom. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is teljesen lemerültem. Nem voltak nagy krízisek, csak az állandó daráló: munka, gyerek, háztartás, szervezés, határidők, jelenlét. És én mindig jelen voltam. Mindenhol. Mindenkinek. Csak magamnak nem.

Terápiás lustaság: nem ugyanaz, mint a lustaság

Amikor először hallottam ezt a kifejezést, kissé ironikusan néztem rá. Terápiás lustaság? Mégis mi az ördög lehet ebben terápiás? De aznap reggel, amikor visszafeküdtem az ágyba, nyújtóztam egy nagyot, majd betakaróztam, majd végigsuhang az a gondolt: ma végre nem csinálok semmit. Nem a semmittevés volt a lényeg, hanem az, hogy mindezt tudatosan választottam. Nem menekültem, nem elbújtam, hanem döntöttem: ez a nap nem a rohanásé lesz.

Nem ment könnyen. Az első órákban százszor akartam felpattanni, kiteregetni, válaszolni egy e-mailre, gyorsan átfutni a híreket. De visszafogtam magam. A kávémat az ágyban ittam meg, nem írtam közben cikkeket, nem listáztam a vacsora hozzávalóit, nem terveztem semmit. Csak voltam. Én, a testem, az illatok, a fények, a lassú reggel. Nem siettem sehová, nem kellett teljesíteni. És ez felszabadító volt. Szinte ünnepi.

Csináltam egy jó kis lábfürdőt, meggyújtottam néhány illatos gyertyát és föltettem egy jó kis halk zenét. Nem mondom, hogy nem bóbiskoltam el, de hosszan biztos nem aludtam. Közben tudatosan letettem a számítógépet és a telefont, nem velük foglalkoztam. Elővettem az egyik könyvet, amit nemrég vettem egy bevásárlóközpontban: Orchidea császárné. Lebilincselő könyv, szinte alig lehet abbahagyni. Aztán elővettem a hűtőből a kész ebédet, csak meg kellett melegíteni.

A délutánt a kanapén szintén könyvolvasással töltöttem az időm nagy részét. A telefonomat repülő üzemmódba tettem, nem válaszoltam az üzenetekre. És képzeld, nem omlott össze a világ. A férjem hozta haza a gyereket, megoldották együtt a vacsorát is. Én pedig csak ültem, és figyeltem őket, és úgy éreztem: hazaértem. Végre magamhoz.

A nap, amikor újra meghallottam magamat

Az első terápiás lustaság-napom végén nem történt semmi különös. Nem lettem új ember. Nem született forradalmi ötlet. De valami megváltozott. Olyan volt, mintha egy régen elveszett belső hang újra megszólalt volna. Egy hang, ami nem a kötelességekről, nem a családról, nem a munkáról, hanem rólam szólt. Hogy mire vágyom, mire van szükségem, mi esik jól – és mi nem.

Terápiás lustaság nem luxus, hanem szükséglet

Azóta nemcsak hogy nem érzem bűntudatnak, ha „semmit” csinálok, de néha már alig várom a következő ilyen napot. A havonta egyszeri alkalomhoz próbálom magam tartani. A terápiás lustaság számomra nem a passzív vegetálást jelenti, hanem egy aktív döntést: hogy megállok. Hogy emlékeztessem magam arra, ki vagyok a szerepeim mögött.

És tudod, mit vettem észre? Hogy ezek után a napok után valahogy minden könnyebben megy. A munkában is, otthon is. Mintha feltöltenének, újra lenne színem, szavam, jelenlétem. És ezt nem tudja megadni semmilyen multitasking-csoda, semmilyen „csak még egy e-mail”-típusú délután. Ez csak az igazi pihenésből jön.

Itt arról olvashatsz: mikor menjünk nyaralni. Szezononként előnyök és hátrányok egy csokorban.