Valami mindig közbejön. A sor lassan halad, a gyerek a legrosszabb pillanatban nyafog, a kolléga már megint mással akarja elvégeztetni a munkát, és a forgalom, hát persze, hogy pont most van dugó. Ilyenkor jönne a sóhaj, az ajtócsapkodás, az ordítás a párnának (vagy valaki másnak). De valami mégis visszatart. Egy kis belső fék, amit nem mindig veszünk észre, de ami ott van: a türelem.

Az ember általában nem szeret várni. Úgy vagyunk bekötve, hogy mindent azonnal akarunk: választ az üzenetre, lájkot a posztra, eredményt a befektetett munkára. A világ, amiben élünk, azt sulykolja belénk, hogy a gyors a jó, a lassú pedig ciki, elmaradott, gyenge. Csakhogy ezzel szépen lassan kiöljük magunkból azt az ősi, de nagyon is modernnek számító képességet, amit úgy hívnak: türelem.

Nem kell tűrni csendben a rosszat

Ez nem valami rózsaszínre mázolt, passzív álmegoldás, nem arról beszélünk, hogy csendben kell tűrni a rosszat, nem azt jelenti, hogy elviseljük, ami fáj. Hanem hogy nem ugrunk azonnal, nem támadunk, nem futunk el. Inkább kivárjuk, megnézzük, aztán a végén átgondoljuk.

A türelem az, amikor…

• néhány levegőt veszünk és nem szólunk vissza az első pillanatban, hanem levegőt veszünk
• eszünkben sincs elítélni a másikat az első hibájáért
• ha valami nem megy elsőre, nem rúgjuk fel az asztalt
• hagyjuk, hogy a dolgok alakuljanak, mielőtt beleavatkoznánk

Technikák a türelem elsajátításához

• Lélegezzünk tudatosan háromszor
  Ez az egyik legegyszerűbb, mégis legmegbízhatóbb módszer. Ha elönt a feszültség, csak csukjuk be a szemünket (ha megtehetjük), és vegyünk három mély, lassú levegőt. A légzés megnyugtatja az idegrendszert, és segít visszatérni a jelenbe, ahol a türelem is könnyebben elérhető.
• Nevezzük meg, amit érzünk
  Ahelyett, hogy hagynánk, hogy a düh vagy frusztráció elragadjon, egyszerűen mondjuk ki magunkban: „Türelmetlen vagyok most.” Ennek a tudatosítása segít eltávolodni az impulzustól, és már ezzel a lépéssel is megtettük az első lépést a türelem felé.
• Képzeljük el, mi történik, ha most nem reagálunk
  Tegyük fel magunknak gyorsan a kérdést: „Mi lenne, ha most semmit nem tennék?” Ez a kis mentális szünet sokszor elég ahhoz, hogy ne reagáljunk hirtelen, és megengedjük magunknak a türelmet. Ez a szándékos lassítás lehetőséget ad egy átgondoltabb, együttérzőbb válaszra.

Gyakran elbukunk az idő hajszolásával

Ez nem könnyű. Mi magunk is gyakran elbukunk. A türelmetlenség ott van a bőr alatt: csiklandoz, feszít, szorít. Azt akarja, hogy azonnal reagáljunk. A legnehezebb az, amikor úgy érezzük: jogos lenne. Bántottak, igazunk van, mert már megint ugyanaz történik.

Közben azt is tudjuk: ha hagyjuk, hogy a düh vigyen, utólag mindig megbánjuk. Egy pici szünet, amit beiktatunk a reakció elé. Az erő jele, a tudatos döntésé, hogy nem leszünk automatikus robotok, hanem érző, gondolkodó emberek.

Ami igazán nehézzé teszi a türelmet, az a kényelmetlenség. Amikor feszít a tehetetlenség, amikor nem tudjuk, mit hoz a következő perc, és az agyunk azt suttogja, hogy valamit tenni kell. De már tudjuk: nem mindig kell.

Vegyünk három-négy levegőt és jön a türelem

Igyekszünk minden nap tanulni a türelemből. Sokszor elég csak három mély levegő. Néha egy szükség van a fáradt gőz kiengedésére, egy kis sétára. Néha jó elmondani magunkban: ez most nem rólam szól. És amikor ez sikerül, akkor a harag már nem pusztít, hanem átalakul. Üzenetté válik, egy jelzéssé, amit meg tudunk érteni.

 Azt jelenti, hogy a harag nem uralkodik el rajtunk. Hogy mi választjuk meg, mikor és hogyan lépünk. És ez a valódi erő. Nem a kiabálásban, nem az ajtócsapkodásban, hanem a csendes, mégis tudatos jelenlétben.

Itt arról olvashatsz: amikor a chatbot terapeuta szerepbe lép, nem mindig előnyös.