A híres művészpárok élete nem csak inspiráló, hanem gyakran fájdalmas kompromisszumokkal és ki nem mondott egyenlőtlenségekkel teli. Egy új dokumentumfilm ennek a dinamikának megy utána – úgy, hogy közben nemcsak a kamera előtt álló párt, hanem a mögötte dolgozó filmes duót is tükrözi. Híres művészpárok, reflektorfény és elfeledett zsenialitás – egy kapcsolat, ahol nem mindig oszlik el igazságosan a dicsőség.

Híres művészpárok nyomában: amikor egyre nagyobb a hírnév

Frida Kahlo és Diego Rivera, Marina Abramović és Ulay, Georgia O’Keeffe és Alfred Stieglitz – a művészet története tele van erős, szenvedélyes, de gyakran egyenlőtlen kapcsolatokkal. Most új nevekkel bővül a lista: Joel Meyerowitz, a világhírű fotós, és felesége, Maggie Barrett, író és képzőművész. A kettőjük életéről és kapcsolatáról készült Két idegen megpróbálja nem megölni egymást című film új színt visz a híres művészpárok témájába. Ezúttal nemcsak az életüket, hanem a köztük húzódó hírnévbeli szakadékot is megmutatja.

Barrett így mesélt:

„Annyira izgatott voltam. Ezek a dicsőséges fiatal kreatív emberek érdekesnek találnak minket?”

– mondta Maggie Barrett, miközben férje inkább vonakodva állt először a kamera mellé.

„Néhányszor felkértek, hogy szerepeljek egy filmben, én ellenálltam”

– tette hozzá Meyerowitz. A rendező Jacob Perlmutter és felesége, Manon Ouimet azonban olyan bizalmat és őszinteséget sugalltak, hogy végül a pár úgy döntött, megnyílnak előttük.

A filmben azonban hamar felszínre került az évtizedeken át elnyomott feszültség: a szakmai egyenlőtlenség.

„Az sem segített, hogy egy híres férfihoz mentem feleségül”

– ismerte el Barrett. A dokumentumfilm során ez a dinamika lassan, de határozottan bontakozik ki. Apró mozzanatokban, beszélgetésekben, vagy egy egyszerű jelenetben lehetett érezni, amikor együtt hajtogatják a ruhákat, miközben a halandóságról beszélgetnek.

Több mint szerelem: amikor a reflektorfény nem egyformán oszlik el

Perlmutter szerint az volt a céljuk, hogy ne csak egy újabb portréfilmet készítsenek, hanem valami igazán bensőségeset, amiben a kamera nem csak megfigyel, hanem tükröt is tart.

„Tükrözés történt. Ez attól a pillanattól fogva összekötött minket, hogy először Zoomon keresztül beszélgettünk”

– emlékezett vissza Ouimet. Őt pedig az motiválta, hogy megértse, milyen lehet a szerelem az élet végén:

„Csak felbukkantunk, felfedeztünk, megfigyeltünk, beszélgettünk, megörökítettünk. Úgy léptünk be ebbe a térbe, mint két művész, akik hajlandóak látni, hogy mit tudunk együtt alkotni. Párként és kreatív munkatársakként nem volt egónk.”

A néző számára pedig az egyik legfontosabb kérdés így szól: lehet-e egy kapcsolat egyenlő, ha a világ csak egyik felet ünnepli? Lee Krasner és Jackson Pollock története, Picasso és Dora Maar, vagy Dorothea Tanning és Max Ernst kapcsolata is azt mutatja, hogy a művészvilág nem mentes a nemi egyenlőtlenségektől.

„Nagyon szeretem Maggie-t, és mindent megosztok vele, jó néhány projektben együtt dolgoztunk, de ennek ellenére volt egy méltánytalanság, egy egyenlőtlenség”

– ismerte el őszintén Meyerowitz.

A kérdés végül az, hogy látjuk-e végre a művész mögött az embert, a reflektorfényen kívül maradt társat, a történetek másik felét. Mert híres művészpárok ide vagy oda – egy kapcsolat értéke nem mérhető kiállításokban, kritikákban vagy újságcikkekben. De lehet, hogy egy őszinte filmben igen.

Itt arról olvashatsz: munka és magánélet egyensúlya. Így működik.