A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Karrierváltás kategória egyik pályázója: Rajky Emőke

Alább olvasható pályázata.

Végállomás: Borkuckó

Eddigi életemről két lehetséges forgatókönyvet vázoltam fel magamnak. Vagy kaméleon voltam egy előző létben, vagy rólam találták ki a híres koronás mondást: feláll, leporolja a koronát, visszateszi, megy tovább.

A 80-90-es évek Romániájában nőttem fel, ezt az időszakot túlélni ép ésszel már magában bravúr, ám kereséseim, változásaim csak később kezdődtek. Mindig írtam, mindig szerettem írni, olyan ez nekem, mint a levegő, víz, na meg a csoki vagy a kávé. Az erdélyi sajtóban dolgoztam évekig, minden napom egy harc volt, hisz sportot (is) írtam ott, ahol nem volt Petrovics-Mérei Andrea vagy Berkesi Judit, ahol az általános vélemény a női sportújságírókról alig tűrt nyomdafestéket. Ma már jobb a helyzet, akkor nem volt rózsás. Makacs, igazi székely természetem nem engedte, hogy letörjenek a támadások, később viszont a kiégés igen. De előbb egy apró sztori.

Gyerekkoromban elhatároztam, hogy történelmet fogok írni valamiben. Nem vagyok biztos benne, hogy tudtam, mire vállalkozom, de ha már megfogadtam magamnak, be kellett tartani. Ezért focibíró lettem, Kovászna megye első hivatalos női focibírója. Papíros, kitűzős bíróként delegáltak is meccsre, ahol férfiak játszottak a negyedik, ötödik ligában. Meccs, falu, férfiak, én… Eléggé fura kombináció volt, aminek a kellékét a szurkolók nem szégyellték kilencven percen keresztül a hátamban skandálni: fakanál.

Aztán jött a kiégés, a váltás. Németországba mentem, ahol egy évig nem használtam az agyam, csak a két kezem. Tologattam a porszívót, mint egy eszeveszett és hagytam, hogy a neuronjaim pihenjenek. Második évtől feltornáztam magam vezető pozícióig, nyomtam az ipart napi nagyon sok órában. Öt év után újabb váltás jött, hisz ugye tudjuk, a harmadik az Isten igaza. Az lenne?

Magyarországra költöztem, ahol borásznak tanultam. A csoportban kitűntem, de nem azzal, hogy mennyire jó voltam, hanem azzal, hogy fogalmam nem volt semmiről. Meg is kérdezték többen, jogosan, hogy mit keresek ott. Akkor még nem tudtam, de éreztem, hogy csinálnom kell, előre, mindig előre. Lassan megtanultam nem csak azt, hogy KÉKfrankos, és nem KÉTfrankos, hanem azt is, hogy hogyan kell elméletileg jó bort készíteni. Ez nem jelenti azt, hogy ez ment is egyből, több évnyi kisérletezés, rengeteg rontás, elpazarolt hektók előzték meg az első jó boromat. Az akkor épp javában tomboló Covidról sem mondhatom, hogy segített volna. Nagyapám mindig azt mondta, hogy „nem baj, kibogozod, amit a fejedbe vettél, úgyis megcsinálod”. Igaza volt.

Az élet úgy adta, hogy a férjemnek szőlője volt, meg egy kis pincéje, így adott volt a terep, amin lehetett gyakorolni. Hálás vagyok, hogy nem salátát termesztett jóval megismerkedésünk előtt, hisz nem tudom magam elképzelni salátás vállalkozásban, na meg a jó beszélgetésekhez, a nagy ötletekhez is, valljuk be, jobb kellék a bor. Az iskola tehát megvolt, szőlő, pince is. Aztán jött egy gyerek, kevesebb mint két év múlva még egy, a család, amiről mostani fejjel érthetetlen módon lemondtam a harmincas éveim elején, ott volt úgy, ahogy azelőtt szerettem volna.

A szőlő, a természet közelsége, a borkészítést igénylő odafigyelés, kreativitás, a kihívások, ezek mind a mindennapjaim részei lettek, és egyetlen percig se bántam meg a váltást. Lassan hivatalos lett a kis borászat, a Borkuckó, a paksaméta papíron kívül pedig az egyre jobb borok tudatosították bennem meg a férjemben, hogy jó ez az út, menni kell tovább. Valami azonban hiányzott: az írás. Szunyókáló bátorságomat összeszedve ömlöttek belőlem a mondatok a Terézanyu pályázatra. Egy novella, kettő, három, amiből egyik díjazott lett. Akkor még nem tudtam, de fél lábbal visszaléptem abba a közegbe, ami igazán az enyém. Aztán jött egy másik lehetőség, az AWE program, ahol a mentoromnak hála felszínre jött az az igazán engem meghatározó ötlet, amiről azt gondolom, hogy az én utam: a Novella és Bor. Olyan borkóstolók, ahol a saját borok mellé saját novelláimat „szolgálom fel”.

Hogy volt-e ebben is hullámvölgy? Persze, hogy volt, és még lesz, biztos. De amint írtam az elején, a koronás dolog, na az is megvan. Leporolom, visszateszem, de ezúttal nem akarok hajtűkanyarokat venni, hisz ez nem a Forma-1, hanem az életem. Úgy érzem, hogy az, ahol most vagyok, ahogyan vagyok, amit csinálok és amerre tartok, mind a helyén vannak. A kaméleon változhat ugyan tovább, de csak olyan irányba, ami előre visz a Borkuckó, a Novella és Bor dűlőin.

Hősnő vagyok? Egész biztosan, hisz nap mint nap zsonglőrködöm egymillió feladat között. A saját magam hősnőjének tartom magam, akinek igenis jár a korona még akkor is, ha az néha leesik és le kell porolni.

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka