A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Karrierváltás 2. helyezettje: Törteli Eszter

Alább olvasható díjnyertes pályázata.

Törteli Eszter: Helyszínelőből tudatosító

– Anya, neked mi a munkád?
– Én olyan nénikkel meg bácsikkal foglalkozom, akik már nem élnek.
– Anya, te a Mennyországban dolgozol?
– Hát kincsem, nem egészen, kettő emelettel lejjebb…

De, ilyen egy gyilkossági helyszínelő élete.

Gyermekkoromban imádtam katonásdit játszani, sosem voltam az a csajos csaj, talán mert eredetileg fiúnak készültem. Amíg más lányok Barbie házakkal játszottak, én szögesdrótból és lécekből épült akadálypályán rohangáltam. Edzettem, mintha számítana bárhová is, mégis úgy éreztem, minél több az izom, annál jobb.

Aztán eljött a középiskola, sosem felejtem, a tanárok bíztató szavait: „Rendőrtiszti Főiskola? Oda úgysem vesznek fel, húszszoros a túljelentkezés”. Nekem, aki viszont detektíves könyvekkel töltöttem gyerekkorom nyarait a fa tetején, ezt nem állt szándékomban elfogadni.

Felvettek, lediplomáztam, majd egy év vidéki nyomozás után megérkeztem Budapestre.

A munkám abból állt, hogy rendkívüli halálesetekben nyomoztam. Vagyis meg kellett állapítani, hogy történt-e idegenkezűség egy-egy balesetben, öngyilkosságban.

Rendszeresen megfordultam a bonctermekben, és bizony sokszor fogtuk meg egy-egy ügyben a gyilkost, hála az alapos csapatmunkának.

Nem az a tipikus női munka, na de a női megérzés, mint a mi mágikus fegyverünk, egyértelműen segített ebben az intuitív munkában. Mert itt nem elég látni, azt bárki tud, itt szintézisben kell érezni mindent, a helyszíni szemlétől a szakértői véleményeken át, egészen a kihallgatásokig. Amikor tudod, hogy valami nem stimmel, még te sem tudod mi, de egyszerűen bekattansz, átszellemülsz, az üggyel kelsz és fekszel, az agyad őrült centrifugaként elemzi a százszor elolvasott anyagokat, és egyszer csak bumm! Beüt a megoldás. Ez egy leírhatatlan érzés.

De aztán tovább álltam, jöttek a gyerekek, egy költözés, így új munkakört kerestem. Ezután gyermekkori álmomként bűnügyi helyszínelő lettem, elsőre jól hangzó 24/72-es munkarendben, életellenes ügyekkel foglalkoztam leginkább, öngyilkosságok, balesetek, emberölések esetén folytattuk le a helyszíni szemlét. Izgalmasnak hangzik?

Akkor most képzeld el az érzést, hogy egész nap kint voltál terepen, aztán hajnal fél kettő van, fekszel a fotelágyadon, majd megcsörren a telefon és neked tíz perc múlva, frissen, üdén, hölgyeknek sminkben, mosdót megjárva, megkávézva indulnod kell valahová az éjszakában. Majd beérsz hajnal négy-öt körül, pihensz egy fél órát, aztán mész tovább, mert a hajnali ágyból kiugrás nem csak a Micimackóból ismert fogalom a helyszínelők között. Aztán a 72 óra közé beköszön egy készenlét, ami azt jelenti, hogy abban a 24 órában ugyan otthon vagy, de bármelyik percben behívhatnak dolgozni. A telefont magadra ragasztod, random fantomcsörgéseket észlelsz, minden rezgésnél azt lesed, hogy mész, vagy maradsz. Ez család mellett olyan logisztikát igényel, ami egy anya esetében már-már lehetetlen.

Természetesen van, akinek ez jó, de én napról napra éreztem, hogy ledarál az állami szféra kiszolgáltatottsága.

Mert mindemellett számos egyéb kötelezettsége van egy rendőrnek, így lövészet, fizikai alkalmassági, pszichológiai alkalmassági, és nem mellesleg nem te rendelkezel az idődről, ha „hí a haza”, neked fel kell venned a telefont és az egyenruhádat. A szakmádat, hivatásodat hiába szereted, ha mellette nincs életed.

Végig néztem sokezer halált, olyan dolgokat láttam, amelyeknek sosem szabadott volna megtörténnie. Nők, gyerekek, egész családok holttestei mellett töltöttem éjszakákat, napokat, összesen talán éveket is, miközben az akril körmöm kopogása foglalta jegyzőkönyvbe ezen tragédiák utolsó memoárjait. Nincs karácsony, nincs húsvét, nincs anyák napja, havonta csak egy hétvége jut. Közben a rendszer mardos, mert jobban akarod, többet akarsz kihozni, mint amire rányomják a „jól van az úgy” skarlátközönyét. A sokezer tragédia közben láthatatlan molylepkeként rágja szét a lelkedet belülről, s torzítja a személyiséged valahová, ami rosszabb, mint a depresszió: közömbös leszel a halál iránt.

Emellé látod, hogy hiába minden, hozod a bizonyítékokat, a jogszolgáltatássá degradált igazságügyi rendszer nem az igazságot keresi, hanem a jobb ügyvédet. Hiába a munkád, ha nem érsz vele semmit.

Közben elvégeztem több pszichológiai, mentálhigiénés képzés, és egyre jobban éreztem a hívást, hogy ideje lenne ténylegesen segíteni az embereknek. Úgy, ahogy én alakítom ki, olyan módszerekkel, ahogy én jónak látom. Elkezdtem párhuzamosan dolgozni, és megérezni a szabadság ízét. Egy icipici irodát béreltem, 6 négyzetméter volt az egész, de ott nem mondta meg senki, hogy mit kell aznap gondolnom, az ügyfelek egyre jöttek, és érdemi segítséggel, boldogan távoztak, mert jobbá tettem az életüket.

Egy nap az utcán helyszíneltünk egy hajléktalant. A nyűvek rohangáltak a papírruhánkon, a jeges szél már a lelkemet is marta. Közben a telefonom jelzett: a gyerekek és a párom egy kilométerre vannak a plázában, amelynek homlokzatára ráláttam a helyszínről.

Akkor felkeltem és azt mondtam: „mi a francot keresek én itt? (Csak lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal…) A családommal lenne a helyem!”. Másnap beadtam a leszerelési kérelmemet. Túl sok vasárnapról maradtam már le így is.

A procedúra során napról napra megerősödtem abban, hogy jó a döntés, 16 év áldozatos szolgálat után nagyjából páros lábbal kipenderítettek a kapun, mintha sosem lettem volna bent.

A vállalkozásomban nem kerestem, de megtaláltak a bántalmazó kapcsolatok áldozatai egyre, én pedig azon vettem észre magam, hogy mennyire sokat tudok segíteni a rendőri, bűnügyi tapasztalataimmal. Mert amikor évtizedekig a reggeli kávéd mellé felszolgálnak egy pszichopata gyilkost is, akkor egyszerűen megtanulsz nem félni a gonosztól. És ebben segítem az ügyfeleket, a szabadulásban, újjáépítésben, és támaszuk vagyok az ügyvédekkel együttműködve a jogi eljárásokban is, hiszen tudom, hogy mi fog történni, fel tudom őket készíteni mentálisan.

Ma már többszáz oktató videóm, közel negyvenezres közösségem van a videómegosztó portálokon, és egyedi ügyeket, ügyfeleket kísérek a mindennapokban, előadásokat tartok, több ügyvédi irodával dolgozom együtt. Sokáig elhittem én is, hogy máshoz úgysem értek, mint a rendőrködés, de örülök, hogy mertem nagyot lépni, és kiszálltam addig, amíg ezt méltósággal meg tudtam tenni, azóta pedig szabadon építem a vállalkozásomat. A tragédiákkal, emberi drámákkal átszőtt tapasztalat pedig nem vész el, csak átalakul.

Elérhetőség: Lélekhotel Coaching

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka