A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Kiút a krízisből kategória 3. helyezettje: Kozma Veronika Daniella

Alább olvasható díjnyertes pályázata.

A születési rendellenesség ereje

Soha nem tartoztam sehova. A kerekesszékesek közé nem, mert tudok járni. Az egészségesek közé ismét nem, mert nem tudok szaladni. Minden csak nézőpont kérdése. De kezdjük az elején. Az se volt biztos, hogy járni fogok. Vidéki kórházban az öröm mellett, a rémület is kiült a kórházi dolgozók és édesanyám arcára (bár nem emlékszem, de biztos így volt), mikor megszülettem. Látszott, hogy valami nagyon nincs rendben velem. A két kis lábfejem visszafele görbült, a kezem furcsán állt, még szerencse, hogy szép voltam és már megszűnt a Taigetosz, különben nem sokat gondolkoztak volna, mi legyen a sorsom. Nem volt még ultrahang, senki nem sejtett semmit, a nővérem egészségesen született, a családban nem volt ez a betegség korábban. (Arthrogryposis multiplex congenita) Részállapotokat megállapítottak, valamint azt, hogy ez a gyerek soha nem fog járni, nem érdemes beavatkozásokkal kínozni.

Anyukám ezt máshogy gondolta.

Most így menet közben jövök rá, hogy én is nagyon sokszor máshogy gondolok helyzeteket, mint amit tényként kijelentenek és ennek (is) köszönhetem a mostani életemet. Eljutottunk doktor bácsihoz (dr.Berényi Pál), aki haláláig az életünk része maradt. Nem véletlenül. Öt éves koromra lábra állított, elindultam, furcsán, kaszálva lépegettem. Ekkor mehettem óvodába, iskolába, de mindenhol az épület volt a fontos, van-e korlát a lépcső mellett, hajlandó-e az iskola befogadni. Utáltam. Őszintén. Mindig azon izgultam általános iskolában, hogy átérek-e egyik teremből a másikba, mikor fognak lelökni a lépcsőn, mikor esek el jó nagy csattanással valahol, ha elesek ki állít fel, hányan fognak bámulni, hányan csúfolnak ki, hogy falábú és nem értem a fizikát (azt is utáltam mindig).

Én pedig mosolyogva jártam iskolába (mindig mosolygós voltam, vagyok), a szüleim hoztak-vittek, ha kellett betonoztak (homokban nem tudtam közlekedni), ha kellett elbeszélgettek a tanárokkal (hogyan segítsenek nekem), vagy az osztálytársaimmal (miért ne csúfoljanak), a lehetőséget megkaptam, hogy olyan életem legyen, mint bárki másnak. Bizonyos keretek közt, mert kém szerettem volna lenni egy időben, vagy magánnyomozó, de ugye, bizonyos szakmáknál nem árt, ha bele tudok olvadni a környezetbe, de ez nálam elképzelhetetlen.

Szépen haladtam a kijelölt úton, középiskola, főiskola és jöttek a fiúk. Illetve nem úgy jöttek, ahogy én szerettem volna. Mert persze kinek kell a kis sánta lány a haverok, ismerősök előtt. Olyan cuki, naiv voltam néha, hogy én is csodálkozok magamon. Elhittem, hogy az tök normális, hogy nem találkozom a barátom családjával, barátaival, mert 200 km van köztünk és csak hétvégén tudunk találkozni. De öt évig!!!

2001-ben meghalt édesapám. Mindenhova ő vitt autóval, reggel a munkába, elvitt ebédelni, délután jött értem, királylány voltam. 25 éves voltam, otthon laktam, apukám hurcolt, volt bennem függetlenedésre való törekvés, de az csak akkor tört elő, ha épp a szülői akarattal dacoltam. De ott, 2001-ben tudtam, hogy minden megváltozott. Kaptam egy lakást (két lépcsőházzal odébb, mint ahol anyukám a mai napig lakik) és egy ideig anyukám vitt dolgozni, de ő nem akart olyan mobilis lenni, mint apukám, éreztem, hogy kell az a jogsi. 18 évesen elutasítottak, hogy nem tudom a Trabant hycomatot vezetni, mert a jobb kezem sem tökéletes. Akkor be is láttam, nem is vállaltam volna.

Azért 2003-ban ismét bejelentkeztem orvosszakértői vizsgálatra. A szakértő azt mondta, vezethet. Viszont nem volt Nyíregyházán speciális oktató autó. Na nem baj, én azért beiratkoztam kresz oktatásra (majd lesz valami alapon) és mikor anyukám megtudta, hogy a probléma úgy oldható meg (hogy ne vesszen el a kresz vizsgám), hogy veszünk egy autót, átalakítja valaki rám, hogy kézzel tudjam a gázt és a féket irányítani (természetesen automata váltóst), majd átalakítjuk oktató autóvá, megtanulok a vadi új autón vezetni, azután ismét átalakítjuk nem oktató autóvá és mehetek ahova csak szeretnék, őszinte öröm sugárzott a mosolyából. Szerinted? Áááááááááááá, kicsit se volt ideges rám.

Ekkor a bíróságon dolgoztam (felvettek, mert anyukám bíró volt), felvettem hitelt és vettem egy suzuki WagonR+-t. Megkaptam a jogosítványomat, gyorsan be is iratkoztam Kaposvárra igazságügyi ügyintéző szakra (akkor ez volt a neve). Miskolc vagy Kaposvár volt a lehetőségek között. A fent említett 5 évig tartó hétvégés fiatalember miatt mentem Kaposvárra, ahol a fiú csoporttársaim felvilágosítottak, hogy elég buta vagyok, ha ezt a fiút komolyan veszem. Van egy olyan istenadta tehetségem, hogy mindig véletlenül kiszúrom a hazugságot. Nem tudom ez hogy működik nálam, intuícióból csinálok valamit, aztán kiül a döbbenet az arcomra. Ez a fiú is így bukott le, hogy új nője van egy ideje párhuzamosan mellettem. Elsős voltam a Kaposvári képzésben. Elsős!! Két évig potyára kocsikáztam, a saját naivitásom miatt! (Három éves képzés volt.)

Ezután jött a többi méltatlan kapcsolat. De mindig egy kapcsolat indított el egy úton. Az adta a kezdő lökést. Egy kapcsolat miatt vettem egy házat…mindenki fogta a fejét……ismét. Hogy akarok én egy kertes házban lakni egyedül, mozgássérültként? Én is féltem, de minden ilyen döntés mögött, nagyobb volt a vágy, mint a félelem. És amikor engedtem a vágynak úgy alakult, hogy jó legyen.

Hálás vagyok ezekért a döntésekért.

Egyszer pedig elegem lett a méltatlan kapcsolatokból. Pont egy újabb kapcsolatban voltam, és eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Ha mindenkinek csak én vagyok a titkos kis viszony, akkor itt befejeztem a randizást, az ismerkedést, az adjunk neki egy lehetőséget, ő majd más lesz, elég volt!!!! ELÉG!! Erre mi történt? Az újabb kapcsolat mindent elkövetett, hogy de ő komolyan gondolja, ő szeret engem, költözzünk össze, meg éljünk együtt, meg legyünk kizárólagosak……mára ő a férjem.

Féltem ettől a döntésemtől is. A legjobb döntések közé tartozik.

Azok a döntéseim, amelyeknél átléptem a félelmet, mert jobban vágytam valamire, valakire, mint amennyire féltem, mind jó döntés volt. Most pedig munkanélküli vagyok. Mert most ismét a félelmet átlépve jobban vágyok, hogy adjak és megmutassak.

Mit szeretnék megmutatni?

Elindult bennem az önismeret öt-hat éve. Az összes embernek szüksége lenne rá. A fizikai sérüléssel élőknek még inkább. Mindig azt mondtam, hogy én azért tartok itt, mert szerencsés környezetbe születtem. Ez is benne van. De az többet nyom a latba, hogy én mit tettem ehhez. Bátorságot, erőt. Ezt kaptam, de ha kapod és nem használod, elpazarlod. Visszatekintve csodálom magam és boldog vagyok, hogy meghoztam a nehéz döntéseket. Nem voltak akkor nehezek, mert akartam, de visszatekintve erőt adnak most. Most se tartozok sehova, de már nem is akarok tartozni valahova.

Tavaly lettem okleveles coach. Mindenki egyedi. Mindenki különleges. Mindenkiben ott van a cél, amiért megszületett.

Nekem a célom megmutatni, megélni, hogy a félelmek leküzdése visz előre. „Nem vagy rá képes, úgyse tudod megcsinálni, engedd el, hülye vagy, nem fogod bírni, mit csinálsz, ha….” – sorolhatnám a visszahúzó saját gondolataimat és mások véleményét. Legyőztem másokat és magamat. Másokat könnyebb volt.

A saját félelmeim a legnagyobb gátjaim. De nem tudom mi lesz holnap és mindig jött valaki, aki az aktuális projektben megerősített. Vagy épp elment. A kapcsolatokon keresztül a félelmet legyőzve bontakozik ki az életem.

Beleszületni egy állapotba nehéz. Megbirkózni vele nehéz. Ma több lehetőség van mentális segítséget kérni, mint korábban.

Én is igénybe vettem, mikor már nagykorú lettem. Nem is értem felnőtt fejjel, hogy erre hogy nem gondoltak a szüleim. Hogy nem csak a fizikai jóllétem számít, hanem a mentális. Voltam kineziológusnál, az anyám a hibás a betegségemért. Voltam elvonuláson, egy hétig hallgattam, hogy az anyám a hibás a betegségemért. Egyébként nem mindegy? Nem tartom hibásnak, nem okoltam soha, de ha kívül kerestem volna a felelőst, sehol se lennék. Ez biztos. Így születtem, így fogok meghalni, a köztes időt viszont én döntöm el, hogyan töltöm.

Jelenleg a férjem által jöttem rá, hogy a bíróság már nem opció az életemben, mint munkahely. Kihúztam magam alól az anyagi biztonságot.

Érzem a félelmet? Igen. Lebénít? Nem.

Nem tudom mi lesz holnap, de tudom, hogy mi a vágyam. Megmutatni azoknak, akik hozzám fordulnak, hogy az egyediségükben van az erejük. Ami felé húzza őket a lelkük, meg tudják csinálni. Nem számít a kor, a nem , a fizikai állapot, az anyagiak, meg fogják találni a megoldást a boldogságuk eléréséhez.

Ha megismerik önmagukat, meglátják az útjelző táblákat ,melyek vezetik őket végig az útjukon és ha engedik, hogy a szívük vezesse őket, boldogságra lelnek.

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka