A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Karrierváltás kategória egyik pályázója: Karner Judit

Alább olvasható pályázata.

A munkám olyan volt, mint egy séta a parkban. A Jurassic Parkban. Egyszer elterveztem, hogy írok a szakmai életemről, és úgy gondoltam, hogy majd egy frappáns történettel kezdem, hogy miért lettem pedagógus. Végül úgy döntöttem, hogy inkább azt mesélem el, hogyan égtem ki. Mert szerintem ez sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy mit és miért karikáztam anno a felvételi adatlapon.

A felvételi adatlap karikázása után kerek húsz évvel, ültem a villamoson. Akkoriban vezetőként dolgoztam egy intézményben, és épp csak kihevertük a pandémiák és a digitális oktatás fejetlenségekkel teli időszakát. A maszkot már lerakhattuk, így volt lehetőségem beleszippantani a siker illatába amiatt, hogy a szülői munkaközösség végül összedobta a pénzt a homokozó feltöltésére, és még az én életembe megtörtént, hogy a kiégett, füstölgő konnektort kicserélték az egyik csoportszobában. A zavartalan üldögélésemet a mellettem lévő két – egyébként jól szituált – szépkorú hölgy beszélgetésének tartalma egy csapásra megszűntette. Először a pedagógus sztrájkról és annak létjogosultságáról fejtették ki a véleményüket, majd egyre vehemensebb stílusban már általánosságban az egész pedagógus társadalmat illették nem kedves szavakkal. Mígnem eljutottak odáig, hogy: „Rohadjon meg az összes pedagógus! Az a dolguk, hogy a lelküket kitegyék a gyerekekért! Nem munkát kerülni meg sztrájkolni! Az összes ilyen rohadékot le kéne csukni, meg közmunkában dolgoztatni!”

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hozzászóljak-e érdemben a társalgáshoz, de beláttam, hogy a sziklaszilárd kisnyugdíjas társadalomkritikát, nem tudnám észérvekkel megtörni. Azt meg mégsem dobhatom fel témának, hogy pattintsanak át egy húsvéti kalács receptet, mert mindjárt itt van a Feltámadás ünnepe. Krisztus Urunk életét adta a mihaszna pedagógusokért is.

Inkább csak csendben néztem ki az ablakon, a megkapó Határ úti kiserdőre. Még pár megálló és úgyis leszállok. Az egyetem tanulmányi osztályán már várnak, mert elkészült az angol nyelvű diploma mellékletem, ami majd a honosításhoz kell… Ránéztem a telefonomon a naptárra. Még 25 munkanap. Még 37 munkaviszonyban töltött nap. Még 61 nap és indul a gépem Dublinba. Most rohadjak meg, vagy ne?

Demoralizáló szocreál munkamorál

Valahogy mégiscsak eljutottunk odáig, hogy a nénik – meg úgy általánosságban a társadalom – fejében a pedagógus szakmáról negatív kép alakult ki. Érintett félként nem gondolom, hogy ez csupán politikai uszítás. Tettünk ezért mi magunk, pedagógusok is. Mert a rendszerváltással nem váltottunk kellő mértékben szemléletet, nem törekedtünk önálló identitásra, egészséges önazonosságra, és nem akartuk vállalni a vad kapitalizmussal járó felelősséget.

Váltottunk rendszert, de a tanult mintákat nem. Belénk nevelték, hogy a pedagógus egy rendszert szolgál, nem a családokat. A családok megtanulták, hogy a pedagógus szolga, és nem értékteremtő szakember. A rendszertől függ a léte, a fizetése, az eszközei. Ha a rendszer nem biztosítja, akkor megáll az élet, mert legtöbbünknél hiányzik az egészséges szakmai önállóság és kreativitás, és a szilárd véleményalkotás képessége. Mindegy mennyit, és milyen minőségben dolgozunk. A rendszer adta fizetés, mindig, minden esetben ugyanannyi. Akkor is, ha munkaidőben csak görgetjük a netet és akkor is, ha kitesszük a lelkünket a gyerekekért. Mások döntenek a munkánk értékéről, zsarolnak a hivatástudattal, és mi hajlandók vagyunk alkut kötni. Hiszen van táppénz, meg maradék a menzáról, nőnapi Raffaello, és lehet kávézni a titkárságon. Túléljük a napokat, aztán az éveket, aztán jön az „ennyi idősen már hova menjek?” kérdése.

Nem tanultuk meg, és nem merjük felismerni a munkánk, a szakmánk, és a személyiségünk értékeit, amire büszkék lehetünk. Mert a rendszerben ez nem lényeg. A munkád és az eredményeid nem a tied, hanem a kollektíváé, a munkáltatóé meg a rendszeré. Ezzel nem lenne gond, ha meglenne a kölcsönös tisztelet, és nem annak a gondolatnak a mentén dolgoznának az emberek, hogy: „Ami a tiéd, az az enyém, de ami az enyém az nem a tiéd.” Mert, ha mégis van saját szakmai identitása és lelkesedése az embernek, akkor előbb utóbb bajos lesz alkalmazkodni. Valahol mindig kilóg majd a lóláb. Mert lesz olyan, aki szerint nem lesz elég alázatos, vagy épp túl stréber, esetleg feltételezik róla, hogy nincs magánélete. Elismerés nélkül hajtják amíg lehet, vagy épp a hátán akarnak felkapaszkodni. A fejlődésben pedig van egy szint, ahonnan nem támogatják tovább. Pedagógusként az ember megszokja, hogy van a negatív kritika, és ennyi. Ha jól csináljuk azért, ha nem jól, akkor azért. Az objektív kritika és morális megbecsülés nem nagyon létezik. Nehogy elbízza magát a szakember. Végtelenül szomorú ez.

Kiégni? De hányszor?

Nem kérdés, hogy a munkánk során eljutunk oda, hogy kiégünk. Inkább az a kérdés, hogy hányszor, és mit kezdünk az adott helyzettel? Szerintem kiégést megelőzni nem lehet. Stratégiákat lehet kialakítani a megoldására. Hagyjuk most a szupervíziót, meg a mentálhigiénés beavatkozást, mert igenis kell olyan énvédő mechanizmus, ami rajtunk múlik és nem másokon. Persze megoldás a megalkuvás is, de nem biztos, hogy értékteremtő. Én viszonylag sokáig húztam a kiégést. Köszönhetően annak, hogy nagyszerű munkahelyeim voltak, meg alapvetően egy talpraesett típus vagyok, akinek nem derogál keményen dolgozni. Voltak olyan éveim, amikor azt éreztem, nyugdíjig tudnám csinálni, amit épp csinálok. Aztán eltelt úgy 8-10 év, és kezdtem kicsit másképp látni a dolgokat. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy elfogyott belőlem a várakozás, és elfáradtam olyan dolgokban, amiket egy jó ideig le tudtam seperni magamról. Aztán csak gyűltek, gyűltek, míg végül elborítottak. A teljesség igénye nélkül példaként említeném, a magam körül tapasztalt, egyre csökkenő munkamorált, a szakmai igényesség alapjáraton tartását, az itt-ott fellobbanó felesleges irigységet, a pletykákat, még akkor is, ha nem rólam szóltak. A kifogásokat, a notórius táppénzesek helyettesítését, a mások aktuális hangulatához való alkalmazkodást. Képzések alkalmával a fásult tekintetek látványát, az állandó variálást, a mentálisan alkalmatlan munkavállalók elhordozását, mert a rendszer emberhiányt szült. Ezt megfejelte az általános társadalmi megítélés, a lerohadó oktatási rendszer, a nyugdíjas nénik véleménye a villamoson, és a közösségi média kommentjei, amit az algoritmus kéretlenül is az arcomba tolt. Elfáradtam abba, hogy folyton másokban tartsam a lelket, cipeljem a hátamon a kéretlen terheket, és a fogaimat összeszorítva bizonygassam, hogy milyen szuper ez a szakma. Úgy, hogy se gyereket, se szülőt, se munkatársat, se főnököt látni sem akartam már. Még, ha ez kívülről nem is tűnt fel. Egyszer valaki azt mondta, hogy ne maradjak egy munkahelyen kizárólag a kollégákért. Ne maradjak kizárólag a gyerekekért, vagy mert már megszoktam, hogy kényelmes. Van benne némi igazság. 5 éves terv szerintem már nem létezik. Ha behívnának egy multicéghez állásinterjúra, és a húszas éveiben járó HR-es kolléga feltenné a kérdést, hogy hogy képzelem el magam 5 év múlva, akkor nem tudnék neki mit mondani. Az életemben ugyanis még sosem volt ötévnyi konstans kiszámíthatóság, akkor sem, ha ugyanazon a munkahelyen dolgoztam. Pedig óvatos vagyok a változásokkal.

Karrierváltás, azaz tűzben edzett karrier

Az én startégiám végül az érkező változás elfogadása lett. Megéltem azt, hogy mindent leraktam. 17 év aktív szakmai munkát, az országot, a pedagógiát, a vezetői beosztást, jó pár munkakapcsolatot. Kicsekkoltam egy évre Európa másik felére, és csak azokat vittem magammal, akik a legfontosabbak. Ott aztán egy kis kultúrsokkal megfűszerezve, már más szemszögből kezdtem magam és a munkámat értékelni. Az ír főnököm, az első hónap után annyit kérdezett, hogy a mi országunkban minden munkavállaló ennyire izgul azon, hogy jól végzi-e a dolgát? Lazuljak már le egy kicsit. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik! Meg kellett tanulnom megnyugodni, és elfogadni, hogy nincs velem baj. Jól csinálom, és jók az ötleteim. A kollektívában nem csak én vagyok lelkes és innovatív. A munkám érték. A szabadidőm is érték. Az eredményeim az enyémek, és ha megosztom, akkor tiszteletben tartják, és velem örülnek. Nem kell mindenkihez alkalmazkodnom, és nem kell mindent elfogadnom, amivel nem értek egyet. A véleményemről velem beszélgetnek, és nem engem kizárva a hátam mögött. Nem rendszerszolga vagyok, hanem egy közösség értékes tagja, aki hozzájárul a társadalom gördülékeny működéséhez. Ha fizetésben nem is, de morális megbecsülésben mérhetetlenül nagy különbséget tapasztalhattam meg a saját bőrömön. Az évekkel korábban megrendült szakmai identitásom szépen elkezdett stabilizálódni.

Rájöttem, hogy nem a szakmámmal van bajom. Nem utáltam meg a gyerekeket, sem a családokat, sem a pedagógiát. Abban égtem ki, hogy pont ezt a három fontos dolgot nem láttam már a sok szeméttől, ami elborított. Újra definiáltam a számomra fontos dolgokat, amikért érdemes dolgozni, és amikbe érdemes energiát fektetni. Felelős vagyok a saját mentálhigiénémért, mert nincs jogom elvenni mások békességét és elégedettségét, a saját kiegyensúlyozatlan lelkületemmel.

Visszajöttem. Rendszerfüggetlen lettem. Vállalkozó lettem. Már van seprűm, és nem hagyom, hogy belepjen a szemét!

https://www.facebook.com/juditkarner.zummogo/

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka