A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Segítségnyújtás kategória egyik pályázója: Nagy Sándorné

Alább olvasható pályázata.

A szeretet ereje

Szegényes kis albérletben születtem. Már édesanyám szíve alatt elég sok lelki megrázkódtatást kellett átélnem vele együtt. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy sovány, gyenge idegzetű, sírós csecsemőként érkeztem meg ebbe az Isten által teremtett világba.

Gyermekéveim sem voltak gondoktól mentesek, ezért visszahúzódó, önbizalomhiányos serdülő lány lett belőlem, aki úgy érezte: nem szereti senki. A lelki problémák testi tünetekben is megnyilvánultak egy idő után. A gimnáziumi éveket sem igazán közösségi emberként éltem meg. Nem jártam sehová, nem voltak kapcsolataim. Gyengeségem, betegségeim miatt édesanyám azt gondolta férjhez sem fogok menni.

Életemben az első nagy változás a tizennyolcadik évemben történt, amikor megismertem leendő férjemet. A szerelem felmelegítette szívemet, szárnyakat adott, önbizalmat, hogy engem is szerethet valaki.

Megismerkedésünk után egy évre összeházasodtunk. Következő évben megszületett első gyermekünk, tizenegy hónappal később pedig a második. Huszonkét évesen hirtelen ott álltam egy tizenegy hónapos gyerekkel és egy egyhetes csecsemővel. Mivel férjem gyakran hétvégeken is dolgozott, édesanyám pedig nem tudott segíteni, össze kellett szedni magam. S én, aki addig szólni se mertem senkihez, kénytelen voltam felnőni a feladathoz, és egyedül megoldani a mindennapi teendőket. Fiaimmal hét évig maradtam otthon. Nehéz volt egy fizetésből megélni, de próbáltam beosztani azt a kevéske pénzt. A két szülés után, amely igen gyorsan jött egymás után, legyengültem, lefogytam. Hét év kellett hozzá, hogy a régi 48-50 kiló testsúlyomat visszanyerjem.

Nem voltak ezek könnyű évek, de szerettem feleség és édesanya lenni. Szeretettel gondoskodtam férjemről és gyermekeimről. Hét éven keresztül szinte semmi kikapcsolódásom nem volt. Nem jártam közösségbe, nem voltak barátaim, csak az egyhangú hétköznapokat éltem. Mégsem lettem depressziós, mert az anyaság megélése kimondhatatlan örömet jelentett számomra. Ráadásul hatalmas előrelépést is, hiszen egyre magabiztosabb lettem, egyre jobban helyt tudtam állni minden helyzetben, és meleg, biztonságos otthont teremtettem családunk számára.

Kilenc évre a fiúk után megszületett kislányunk. Nagy volt az öröm. Vele négy évig maradtam otthon, de sajnos egy éven keresztül minden hónapban táppénzen kellett lennem, ezért el is küldtek a munkahelyről. Ezután még nehezebb időszak következett. Segély vagy közmunka, vagy egyik sem… Még ekkor sem voltak kapcsolataim, csak a család töltötte be minden időmet.

A második meghatározó változás az életemben akkor történt, amikor lányunk negyedik osztályos lett. Ő kérte, hogy járhasson hittanórára és karácsonykor szerepeltek a református templomban. Természetesen elmentem megnézni a műsorukat. Ismerős volt a környezet, hisz gyerekkoromban apai nagymamám gyakran vitt magával a másik templomba. Itt hallottam, hogy a gyülekezet harangozót és takarítót keres. Igaz ez nem egy álom munka volt, de akkor sem dolgoztam, és valamiért indíttatást éreztem, hogy megpróbáljam. A következő évben el is kezdtem a munkát. Ahogy telt az idő egyre otthonosabban mozogtam ebben a közösségben, egyre több feladatot vállaltam. Egyre nyitottabb lettem, egyre jobban fel tudtam használni képességeimet. Már nem arra vágytam, hogy engem szeressenek, inkább az okozott örömet, ha én szerethettem, segíthettem másokat. Olyan ember lettem, aki nem akar babérokat elérni, aki nem azért tesz jót, mert viszonzást remél, hanem azért, mert hite és meggyőződése, hogy így kell élnie, így kell cselekednie.

A mai világban gyakran az alapján értékeljük egymást, ki mit ért el az életben? Hogy én mit értem el? Ennek alapján semmit…

Nincs nagy házam, nincs sok pénzem, se diplomám, s nem futottam be nagy karriert. Egyszerű hétköznapi ember vagyok. Olyan, akinek meg kellett küzdenie mindenért. „Csak” feleség és anya lettem… „Csak” a férjemet szolgáltam, a gyermekeimet neveltem. Eközben hordoztam vállamon a terheket. Akkor még nem gondoltam volna, hogy mindemellett a mások terhét is el tudom hordozni. De Isten megmutatta, hogy képes vagyok rá, amikor a gyülekezet közösségébe vezetett. Hatalmas változást jelentett ez számomra. Egy nagycsaládba kerültem ahol, sok új kapcsolatot alakíthattam ki.

Az ő „iskolájában” egyre erősebb lettem és néhány hónap alatt többet tanultam, mint egész addigi életem során.

• Megtanultam, hogy a teher sokkal könnyebb, ha megosztjuk másokkal.
• Megtanultam, hogy a család, három iskolás gyermek szolgálata mellett, ugyanolyan odaadással lehet szolgálni egy még nagyobb családot is.
• Megtanultam, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni.
• Megtanultam, hogy az igazi gazdagság a megelégedettség.
• Megtapasztaltam, milyen öröm és áldás betegeket, időseket látogatni, gondjaikat meghallgatni.
• Megtanultam, hogyan lehet a bennünket körülvevő pénzre, külsőségekre épülő világban is emberséggel, együtt érző szívvel, szolgáló lelkülettel élni.
• Megtanultam hálát adni, a jót is, a rosszat is elfogadni.

Egész életemben másokat szolgáltam. Először a családomat majd a gyülekezetet, de ez nekem nem teher, ez természetes. Huszonöt évig szolgáltam hűségesen a gyülekezetben. Igyekeztem, mint a saját családomban, mindenre és mindenkire odafigyelni, kérés nélkül elvégezni a feladatokat. A szolgálatokat már leadtam, de amíg egészségem engedi, nem tétlenkedem. Továbbra is látogatok, írogatok, szerkesztek egy kis újságot, és telefonon vagy leveleken keresztül ápolom, nem hagyom kihűlni az évek óta meglévő szeretet-kapcsolataimat. Örökké a szívemben fognak élni azok az idős emberek, akikkel hosszú éveken keresztül szeretet-kapcsolatban voltam. Sajnos többen is elmentek már a minden élők útján. Hála Istennek élnek még néhányan, akikkel tartom a kapcsolatot, és bearanyozhatjuk egymás életét.

Természetesen a mi házasságunk sem volt mindig gondoktól mentes. Időnként hozzám is türelem kellett, s akadtak vele is problémák. Néha nekem is betelt a pohár, de az a fontos, hogy a szeretet mindvégig megmaradt közöttünk, és ez mindenen átsegített bennünket. Ötven év alatt összeszoktunk, szinte a másik gondolatát is tudtuk mielőtt kimondta volna.

A harmadik változás életemben a költözés és férjem halála volt. Mivel betegsége miatt nem tudott lejönni az emeletről, keresnünk kellett egy földszinti lakást. Bár kaptam segítséget, de nagyrészt egyedül kellett ezt is végig csinálnom, mert ő már sajnos nem tudott segíteni. Hála Istennek ehhez is kaptam erőt. S ami a legnagyobb boldogságot jelentette számunkra, hogy másfél éven keresztül még ő is élvezhette új otthonunkat. Összesen három évig ápoltam hűségesen, mígnem egyik éjszaka rosszul lett, reggelre elveszítette a tudatát, bevitték a kórházba, és este nyolc óra negyvenöt perckor csendesen el is ment a minden élők útján…

A fájdalom és a hála érzései váltogatták egymást szívemben-lelkemben. Fájdalom az elvesztése miatt, ugyanakkor sok mindenért hálát adhattam. Hálát adhatok az egész életünkért, azért, hogy a nagy lánggal égő szerelem után, a szeretet csendesen pislákoló, de soha ki nem alvó parazsa, ötven éven keresztül összetartott bennünket.

Ahogy most végig gondoltam az életem, úgy érzem megtaláltam a helyem, és a boldogságom családomban, Isten és emberközelben egyaránt. Hálás vagyok, hogy férjemnek és gyermekeimnek évtizedeken keresztül őrizhettem az otthon melegét, hogy a szeretet ölelésében élhettem. Igaz, férjem elvesztése hatalmas törést jelentett az életemben, de igyekszem ezután is erős maradni, és olyan tevékenységekkel lefoglalni magam, amelyek örömet okoznak nekem is, másoknak is. Ha szükség van rá, segítek gyermekeimnek, unokáimnak, s próbálok továbbra is szelíd emberséggel élni és szolgálni…

Édesanyám bizonyára büszke lenne rám, hisz azt gondolta férjhez sem fogok menni. Ennek ellenére szép családunk lett. Abból a törékeny, gyenge idegzetű, visszahúzódó, önbizalomhiányos serdülő lányból pedig nyitott szívű, segítőkész, emberszerető, családjának meleg otthont teremtő nő és édesanya lett. Akit a gondok nem legyengítettek, inkább még erősebbé tettek. Szinte elmondhatom, hogy idős korom ellenére, jobb fizikai és lelki egészségben vagyok, mint gyermekéveimben. Megedzett az élet! Ami bizony nem volt könnyű!

Születésünktől halálunkig fájdalmakkal, nehézségekkel van kikövezve életutunk. Van, amikor könnyebb, van, amikor nehezebb, csak az a fontos, hogy ha jobban mennek a dolgaink, el ne bízzuk magunkat, és ha rosszabbul, ne omoljunk össze. Ha így járjuk életutunkat, akkor a nehézségek között is hálát tudunk adni életünkért, szeretteinkért… Isten óvja családjainkat, közösségeinket, hogy egymást megbecsülve, segítve, valamennyien, békességben élhessünk szeretett kis magyar hazánkban…

„Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok-sok szeretet.” / Pázmány Péter /

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka