A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Segítségnyújtás kategória egyik pályázója: B Szalma Emese

Alább olvasható pályázata.

Erdélyi lány idegenben

Folyton bocsánatot kért. Hogy elnézést, hogy így ismeretlenül és mindjárt egy kéréssel keres. Vagy még inkább szívességgel és hogy nyugodtan ignorálhatom, ha nem akarok ezzel foglalkozni. Facebookon, üzenetben mentegetőzött: nem akar a terhemre lenni, majd válaszolok, ha van rá időm, igazán nem számít. Válaszüzenetem hanggal küldtem, hátha úgy többet és jobban tudok reagálni, az írott szó keménynek hat, stresszhelyzetben beszűkül az ember figyelme. A leírt betűk vonalakba rendeznek, magasba szöknek, vagy mélybe húznak, a mondatvégi pontok pedig lezárnak. Én pedig nem akartam, hogy végletes legyek, hogy olyat írjak, ami megfellebbezhetetlen, ahonnan nincs visszaút. Azt akartam, hogy segítsen a hangom. Hogy megtöltse a mondandóm hajlítással, szünettel, vagy megtorpanással, esélyt adva a továbbgondolásra, az esendőségre. Hangüzenetemre ő is hanggal válaszolt. Okosan, választékosan fogalmazott, kerek, egész mondatokban, amiknek eleje volt és vége. Később aztán a mondatai nem akartak befejeződni. A szavak összekapcsolódva folyammá duzzadtak, áradtak gát nélkül, valaki végre meghallgat, reflektál, kérdez. Úgy buggyant ki belőle az igazság, mint homokzsákokkal feltartott víztömegből a síkságra engedett zagyvalék. Mederben tartotta magát egészen idáig, hiszen muszáj volt, s elég volt egy ponton engedni a nyomásnak, kiszisszent belőle a feszültség. Vártam én a dühöt is, azt hittem, így törvényszerű, de csak nem jött. Megtanult gátakkal élni, nem volt szüksége mellvédre, úgy vált belső igazsággá a külső elvárás, hogy észre sem vette.

Erdélyi lány, magyarázta sokadik hangüzenetben azon a kedves hangján, de a kiejtésén nem érződött az idegenség, nagyon is ismerős volt a mindig másokat előtérbe helyező előzékenysége. Több mint egy évtizede él Írországban, kétszeres hazaárulóként lépte át önmaga határait. Kétségbeesett hangon mesélte el, mennyire magára hagyták a bajban, és hogy nem látja a kiutat. Az egész családja lebetegedett, ott kapták el a rühatka fertőzést, ahol az otthonán kívül az ember a legnagyobb biztonságban szeretné tudni a gyerekét: az óvodában, ahova Angéla kisfiai is jártak. A fertőzés csak terjedt, mert nemcsak Magyarországon nem veszünk tudomást a kellemetlen dolgokról, külhonban is természetes a nehézségekre közhellyel reagálni. Hogy is lehetne ez máshogy egy olyan országban, ahol nem süt eleget a nap? A szürkeségre elvonult magány a válasz, az emberek nem osztanak meg egymással magasságokat. Mélységeket még kevésbé, a jótékony szitálás pedig mindent elfed. Angéla pedig bűntudattal küzd, mint minden rendes magyar anya, aki még egy fertőzéstől sem tudta megvédeni a családját. Kérdéseket tettem fel neki, igyekeztem megérteni a helyzetet. Átadtam a verítékkel összehordott tudást, amelyet több tucat, idegen nyelven írt orvosi tanulmányból izzadtam össze, hogy megértsem a folyamatot, amin korábban én és most Angéla megy keresztül. Mert nekem is ismerős volt a téboly, ami őt kerülgette. A rühatka fertőzésre nem hat a szokásos gyógyszer, biztos a kedves beteg használja rosszul, próbálja újra, de most pontosan kövesse az utasításokat, szól a mindentudó orvosi intelem, ám hiába. Sikertelen hetek kétségbeesett küzdelme után is egykedvű kezelés, a dokik finom utalása a stresszre és az ideggyengeségre, ez mindenkit megtör.

Később Angéla elmesélte, sírt, amikor meghallgatta válaszul küldött hangüzeneteimet, hogy valaki úgy ismeri el a valóságát, ahogy az van, kiigazítás, felülvizsgálat és megkérdőjelezés nélkül. Sokat beszélgettünk. Kódolt hangok formájában utazott a megváltás az online térben, s ahogy jobban összeismerkedtünk, úgy nyílt meg egyre jobban nekem. Férjével Írországban ismerkedtek meg, mesélte egy alkalommal. Kezdetben csak barátokként kerülgette a két fiatal egymást, pont úgy, mint a szokásos Hollywood-i filmekben, amiben mindenki tudja, hogy nekik egy párnak kellene lenniük, csak ők félnek felismerni az igazságot. A szállodában, éjjeli műszakban robotolva virágzott ki bennük a remény, nemcsak anyanyelvük kötötte össze őket, a magány pislákolása ismerte fel a rokonlelket a másikban.

Mesélt a gyerekkoráról is, amikor románul szólították fel, hogy ne merjen az iskolában magyarul beszélni. Idővel aztán mégis barátokra lelt az idegen ajkúakban, magyarázta, mintha bárkinek bármiféle bizonyítással tartozna, miért engedett a nyomásnak. Úgy sejtem ez az az élethelyzet, amikor nincs választás, kisebbségben magyarként, idegenben, olyan terep, amit nem ismertem, de felismertem a bántás lenyomatát. Nem volt körülhatárolt széle, mint a hirtelen pofon tűzvörös virágának, az belülről ég, csak ő érzi. Mi csak a hatást látjuk, az igazodást. A nehéz téma ellenére öröm volt őt hallgatni. Szavai gyöngyök formájában bukkantak elő a szájából rendezetten, kerek egészen. Finoman koppantak, nem gurultak szerteszét, gyönyörködve fűztem lánccá őket össze. Hogy a hangja tette-e vagy, hogy magyarul beszélt, esetleg ez így, mind egyszerre, nem tudom.

Hónapokig beszélgettünk. Végül már nem a betegségről, abból sikerült nekik kigyógyulni. Magunkról, a tapasztalatainkról, a csalódásokról meséltünk, amik ahogy külföldön, úgy otthon is ugyanúgy érik az embert. Csak amíg Magyarországon megtart a szociális háló, vagy az utcák ismerős körvonala, úgy veszejt el külhonban a magány, ahol a szél még a felhőket is máshogy fújja. Ez a kedves erdélyi lány még ma sem tudja, hogy ezalatt a hónapok alatt annyit segített nekem, amennyit én neki. Mert tényleg nincs más haza, csak az anyanyelv. Ami attól nem változik, ha másutt használod, mint ahova születtél. A haza ugyanis határokon kívül és belül is létezik és nem ér véget a piros vonalnál a térképen.

https://www.facebook.com/emese.babenyeczneszalma

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka