Ha azt hiszed, a szeparációs szorongás csak gyerekeket érint, nem vagy egyedül. Sokan így gondolják, miközben észre sem veszik, hogy felnőttként is küzdenek vele – csak másképp. Talán te is nehezen viseled, ha a párod elutazik pár napra, vagy ideges leszel, ha nem válaszol azonnal. Lehet, hogy fojtogat az érzés, amikor egy szeretted elérhetetlenné válik, és azonnal beindul a legrosszabb forgatókönyv a fejedben. Ez nem túlérzékenység, nem „túlzott ragaszkodás” – ez szeparációs szorongás felnőtteknél. És igen, létezik.

Mi is az a szeparációs szorongás?

A szeparációs szorongás alapvetően az az érzés, amikor túlzott félelmet élsz át attól, hogy elszakadsz egy számodra fontos személytől. Ezt a jelenséget leggyakrabban gyerekekhez kapcsoljuk – ami nem véletlen, hiszen náluk ez a fejlődés természetes része. Egy kisgyereknek idő kell, míg megtanulja: attól, hogy az anyukája kilép az ajtón, még nem tűnik el örökre.

Felnőttként viszont már nem várnád, hogy ilyesmit átélsz. Mégis megtörténhet. A különbség csak annyi, hogy már nem feltétlenül sírsz nyilvánosan, de belül ugyanúgy megéled a bizonytalanságot, a kontrollvesztést, a félelmet, hogy elveszítheted azt, aki fontos számodra.

A szeparációs szorongás felnőtteknél kevésbé látványos, de legalább annyira megterhelő. Sokszor évekig rejtve marad, mert „csak” erős ragaszkodásnak tűnik. Pedig, ha nem ismered fel időben, szépen lassan felőrölhet – téged is, a kapcsolataidat is.

Hogyan jelenik meg a szeparációs szorongás felnőtteknél?

Nem minden szorongás tűnik fel elsőre. A felnőttkori szeparációs szorongás sokszor csendesen, de következetesen szövi át a mindennapjaidat. Lehet, hogy nem is tudod, minek nevezd azt, amit érzel – csak azt tudod, hogy valami nincs rendben.

Például amikor nem tudsz nyugodtan aludni, mert a párod máshol van éjszaka. Vagy amikor szinte kényszeresen írsz rá valakire, csak hogy biztos legyél abban, még mindig ott van neked. Az is lehet, hogy félsz hosszabb időre elválni a szüleidtől, gyerekeidtől, közeli barátaidtól, mert rögtön bekúszik a fejedbe a gondolat: „mi van, ha történik valami, és többé nem látom őket?”

Ezek az érzések nem mindig hangosak, de mélyen dolgoznak. Behatárolják, hogyan kapcsolódsz másokhoz, hogyan reagálsz egy vitára, vagy arra, ha valaki egy időre eltávolodik. Néha még a saját döntéseidben sem vagy szabad, mert a másiktól való elszakadás lehetősége megbénít.

A legnehezebb, hogy ezt gyakran összekevered a szeretettel. Azt hiszed, azért aggódsz ennyire, mert „igazán szeretsz”. Pedig a szeretet nem szorít, a szorongás viszont igen.

Milyen tünetek utalhatnak rá?

Lehet, hogy már egy ideje érzed, hogy valami nem stimmel, de nehezen fogalmazod meg, mi az. A felnőttkori szeparációs szorongás nem egyértelműen felismerhető – főleg, ha hozzászoktál, hogy az érzéseidet inkább elrejted vagy megmagyarázod magadnak.

Íme néhány jel, ami arra utalhat, hogy erről van szó:

• Állandóan aggódsz, hogy valami történik a szeretteiddel, amíg nem vagytok együtt.
• Nehezen viseled az egyedüllétet – nemcsak fizikailag, érzelmileg sem.
• Úgy érzed, nem vagy „egész”, ha a másik nincs veled.
• Ha valaki nem válaszol időben, rögtön beindul benned a pánik vagy a düh.
• Előfordulhat, hogy nem mész el sehova egyedül, vagy csak akkor érzed biztonságban magad, ha veled van „valaki”.
• Hajlamos vagy túlgondolni helyzeteket, és azt képzelni, hogy a másik eltávolodik tőled – még akkor is, ha erre nincs valódi jel.

Ezek a tünetek nem mindig hangosak vagy drámaiak, de ott vannak a háttérben, és hatással vannak arra, hogyan működsz a kapcsolataidban. Nem gyengeséget jelentenek, hanem egy belső bizonytalanságot, amit érdemes komolyan venni.

Miben más ez, mint az egészséges kötődés?

Fontos különbséget tenni az egészséges kötődés és a szeparációs szorongás között, mert elsőre könnyen összetévesztheted őket. Hiszen teljesen rendben van, ha hiányzik valaki, akit szeretsz, vagy ha jobban érzed magad a közelében. Az egészséges kapcsolatok alapja éppen az, hogy kötődünk egymáshoz.

A gond ott kezdődik, amikor a hiány már nemcsak kellemetlen, hanem elviselhetetlen. Ha úgy érzed, a másik nélkül nem tudsz működni, ha folyamatosan félsz attól, hogy elveszíted, vagy ha minden apró eltávolodást fenyegetésként élsz meg – az már nem a szeretet jele, hanem a szorongásé.

Az egészséges kötődés biztonságérzetet ad. A szeparációs szorongás viszont félelmet szül. A bizalom helyett bizonytalanság jellemzi, és gyakran kényszeres kontrollálásba, túlzott alkalmazkodásba vagy épp dühkitörésekbe torkollik, ha úgy érzed, eltávolodnak tőled.

A különbség nem mindig látványos, de belül nagyon is érezhető: az egyik kapcsolat megerősít, a másik kifáraszt.

Mi állhat a háttérben?

A felnőttkori szeparációs szorongás nem a semmiből alakul ki. Általában mélyebb, régi élmények húzódnak mögötte, amiket talán már el is temettél magadban. Gyakran gyerekkori tapasztalatok alapozzák meg, főleg akkor, ha biztonság helyett bizonytalanságot éltél meg a legfontosabb kapcsolataidban.

Lehet, hogy kiskorodban sokat voltál egyedül, vagy valaki, akiben bíztál, váratlanul eltűnt az életedből. Az is előfordulhat, hogy mindig alkalmazkodnod kellett, hogy el ne veszítsd a figyelmet vagy a szeretetet. Ezek az élmények mély nyomot hagynak: azt tanulod meg, hogy a közelség nem állandó, és bármelyik pillanatban elvehetik tőled.

A kötődési mintáid is szerepet játszanak. Ha például bizonytalan vagy ambivalens kötődési stílus alakult ki nálad, könnyen érezheted úgy, hogy másokra kell támaszkodnod, hogy biztonságban legyél – még felnőttként is.

Nem ritka, hogy a szeparációs szorongás más lelki nehézségekkel is összefügg: például pánikzavarral, depresszióval vagy személyiségzavarokkal. De még ha nincs is diagnosztizált problémád, ezek a háttérben meghúzódó élmények elég erősek lehetnek ahhoz, hogy észrevétlenül irányítsák a kapcsolataidat.

Mit lehet tenni ellene?

A szeparációs szorongás felnőtteknél nem olyan dolog, amit egyszerűen „le kell győzni”. Nem arról van szó, hogy túl sokat gondolsz valakire, vagy „csak túlérzékeny vagy”. Ez egy mély érzelmi reakció, amit meg lehet érteni, és amihez lehet segítséget kérni.

Az első lépés mindig az, hogy felismered: amit átélsz, az nem a szeretet túláradása, hanem szorongás. Ha ezt kimondod magadnak, máris tettél egy fontos lépést a változás felé.

Sokan pszichoterápiás segítséggel tudják feldolgozni azokat a korai tapasztalatokat, amelyek a szeparációs szorongás gyökerét jelentik. A kognitív viselkedésterápia például segíthet abban, hogy másként lásd a helyzeteket, és megtanulj biztonságot találni önmagadban is, ne csak mások közelségében.

A tudatos jelenlét gyakorlása, az önismereti munka, vagy akár naplóírás is segíthet jobban rálátni arra, mi zajlik benned, amikor elönt a félelem. Ha pedig nagyon erősek a tünetek, előfordulhat, hogy a terápia mellett gyógyszeres támogatás is szóba jöhet – de ez mindig személyre szabott döntés.

A lényeg, hogy nem vagy egyedül ezzel az érzéssel, és nem kell beletörődnöd abba, hogy ez az állapot meghatározza a kapcsolataidat. Lehet rajta változtatni – és érdemes is.

Végszó helyett

Sokan élik úgy a mindennapjaikat, hogy közben állandóan attól félnek, valakit elveszítenek. És még csak nem is sejtik, hogy amit átélnek, az szeparációs szorongás felnőtteknél – egy létező, felismerhető és kezelhető állapot.

Ez nem azt jelenti, hogy baj van veled, és nem is azt, hogy gyenge lennél. Ez annak a jele, hogy valamikor, valahol nem kaptad meg azt a biztonságot, amire szükséged lett volna – és most, felnőttként próbálod pótolni. Teljesen emberi reakció ez, de nem kell, hogy uralja az életed.

Minél jobban rálátsz a saját működésedre, annál könnyebb lesz megszabadulni attól a belső görcstől, ami újra meg újra elbizonytalanít. Lehet tanulni biztonságot – magadban, nem csak másokban. És ebben nincs semmi szégyellnivaló.

A változás lassú, de lehetséges. És ha már itt tartasz, hogy magadra ismertél, az azt jelenti, hogy elindultál az úton. Ez pedig már önmagában is bátorság.

Olvass még több hasznos cikket Egészség rovatunkban!