A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Kiút a krízisből kategória egyik pályázója: Dr. Prezenszki Zsuzsanna

Alább olvasható pályázata.

Ahol újra indult – az alapítványi induló története

Az újjászerveződött Összehangolva Alapítvány 2024 tavaszán megtartotta az első erőforrásgyűjtő hétvégét daganatos betegek számára. Vasárnap délután, a program zárásaként, a csapat felszabadultan, sírva, nevetve harsogta együtt Fatima dalát, új indulónkat: „…ott leszek, ha fúj a szél… ott leszek, ez jól van így, néha ennyi már segít…”  Pedig volt egy pont, amikor minden elveszni látszott…

Hogy is volt? Az emlékek mélyek, nehezek, mégis szépek és megtartóak.

Ropogósra vetett ágyban ébredek. Mindaz, ami körülvesz, a sebészeti osztály jól szervezett rendje, a kórházi szobák oly jellemző meghitt, talán kissé emelkedett csendesség, de még a fertőtlenítő jellegzetes szaga is, jól esik most – élek.  Néhány perce toltak ki a műtőből. A mellkasomon a szorítókötés tényleg szorít, de ez sem számít. A kiürülő altatószer hatása még benne van abban a kellemes bódulatban, amiben vagyok, de az oldottság és életöröm, amit érzek, alig hasonlítható bármihez. Tudtam, persze hogy tudtam, hogy szerencsésen átesem ezen a beavatkozáson. Mégis – bár rengetegszer mondtam onkológiai műtét előtt álló embereknek, hogy ne higgyek a rémképeiknek – bizony bennem is megfordult, hogy mi lesz, ha ott maradok a műtőasztalon. Most, az operáción túl, ahogy végigsimít az ablakon beszűrődő aranyló őszi napsugár, a szívem tele van hálával. Úgy tűnik, sikerült idejében elcsípni az elváltozást, így csak egy kis darabot kellett kimetszeni a jobb mellemből. Még egy 15 alkalmas sugárkezelés vár rám, és túl vagyok ezen az egészen – már ha egyáltalán túl lehet lenni azon a diagnózison, hogy rák.

Nehéz volt elhinni, hogy ez velem is megtörténhet. Azt hittem, az a tudás, amit az évek alatt, pszichoonkológusként, daganatos betegséggel érintettekkel beszélgetve megszereztem, megvéd majd. Azt gondoltam, én sebezhetetlen vagyok, elbírok mindent. Pontosabb azt – gondolom végig újra és újra a kórházi ágyon –, hogy segítőként el kell bírnom – hiszen a másik mindig fontosabb. Pedig egy ideje éreztem már, hogy valami nincs rendben, hogy fáradt vagyok. A fáradtság új, ismeretlen érzésként szakadt rám. Ismeretlen volt, érthetetlen, nem oda való. Korábban nem jelentett terhet a sokadik plusz óra sem. Most sem akartam tudomást venni róla. Pöröltem vele, hagyjon, menjen! Mit keres itt? Épp akkor amikor megvalósult a régi álmom, egy saját alapítvány?! Meg hát ott az a rengeteg klassz dolog, amit csináltunk! Az alapítvány három éve alatt a programjainkon több, mint 1200 daganatos beteg fordult meg a programokon.  Amikor a COVID-helyzet engedte, személyes találkozókat, hétvégi erőforrástáborokat szerveztünk, de még ennél is nagyobb sikert arattak online csoportfoglalkozásaink. Nemcsak a mindig hátrányos „vidékeik” – Kecskeméttől Pécsig, összesen 12 településről –, hanem külföldről is csatlakoztak hozzánk daganatos betegséggel küzdő honfitársaink. A határon túli résztvevők köre az Egyesült Királyságtól Székelyföldön és Izraelen át egészen Új-Zélandig, 17 országra terjedt ki. Szóval feladat volt elég.  De nem csak a sok tennivaló volt, ami elárasztottak minket. Rengeteg köszönő szó, elismerő üzente, hálával teli visszajelzés érkezett hozzánk – valahogy mégsem találtam a helyem. A kórházi ambulancián töltött évtizedek védett világa után egy csomó olyan dolog szakadt rám, ami teljesen ismeretlen volt. Landing page, Google analitics, ÁSZF, GDPR… csak úgy sorjáztak a számomra érthetetlen, sokszor ijesztően új fogalmak. Meg akartam barátkozni velük, minden idegenségük ellenére, hiszen erre vágytam már mióta, de hiába, nem ment. Nem csak az operatív része nem, a végén már a csoportok sem jelentették azt az örömöt, amit régen.

Bár kemény döntés volt, egy a ponton megszületett bennem az elhatározás: leállok. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett kimondani, de azért a lelkiismeretemmel keményen meg kellett küzdeni érte. Hogy néz ki, hogy cserben hagyom a betegeket, rászorulók tömege vár segítségre…? Mégis pontosan tudtam, hogy gyógyítóként is csak úgy leszek hiteles, ha ezen a ponton képes vagyok a saját szükségeleteim mellett dönteni. Így hát akárhogy próbálkoztak is a bűntudat – rám egyébként nem jellemző – szigorú szavai, nem hagytam magam. Fájt, nekem is, de kitartottam amellett, hogy vége: ezt így befejezem. A mammográfiás vizsgálatara kimerülten, mégis felszabadultan érkeztem. A veszteség ellenére, amit élesen megéltem, hosszú idő után először, újra, jól éreztem magam. Csak legyintettem, amikor radiológus kolléganőm a mikromeszesedést megmutatta a felvételeken. Nem izgultam a mintavételnél, és akkor sem, amikor a szövettani leletet kinyitottam.

            A diagnózis hidegzuhanyként ért.  Néhány hete leálltam ugyan, de a papír fekete-fehéren mutatta a könyörtelen igazságot, mutatta, hogy későn kapcsoltam. Átléptem egy hatért, az egész-ségem megsérült.

Orvosként természetesen pontosan tudom, hogy a betegség kialakulása nagyon sok tényező függvénye. Mint nálam is: hormonális háttér, családból hozott örökletes hatások … Mégis, a rák diagnózisa számomra egyet jelentett azzal, amit már előtte is éreztem: változásra, változtatásra van szükség. Visszatérni a régi ritmusomhoz, a régi tudatosságomhoz.  Korábban odafigyeltem arra, hogy mit eszem, sokat mozogtam, túráztam, zenét hallgattam.  Élveznem kell újra az életet. Lustálkodni, nemet mondai, meghúzni újra a határokat.  Letenni végre teljesen azt a régi berögződést, hogy csak akkor működöm megfelelően, ha a körülöttem lévők jóllétéért a magamét feláldoznom.

Ahogy a kórházi ágyon fekve végigpörgetem a történteket, újra és újra elönt a hála. Nem keresek már okokat és miérteket, csak megélem azt az újrafelfedezett csodát, amit úgy hívunk: élet.

            Hálás vagyok az emlősebészeti osztály nővéreinek. Hálás a férjemnek, a családomnak. Hálás a barátaimnak, az ismerőseimnek, a volt betegeimnek. Mindenkinek, aki gondol rám – és bizony sokan vannak, megállás nélkül pittyeg a telefonom. Folyamatosan jönnek a kedves, bátorító üzenetek – Fatima száma is így érkezik, jókívánságul. Könnyek szöknek a szembe, ahogy végighallgatom. A dal pont arról szól, amiről a csoportjaink, a mindenen átívelő, bajnak, félelemnek fittyet hányó, pimasz, kikezdhetetlen életigenlésről.  Igen, ez az a dal…

… és akkor, ott, a ropogósra vetett ágyon, hálával telve, a koraőszi napsütésben fürdőzve hirtelen megértem: bár valamit elengedtem – ami talán nem is volt igazán az enyém – nem veszett el semmi. Érzem, tapinthatóan, megfoghatóan érzem, ahogy körülölel és megtart az a semmi máshoz nem fogható erő, amit a gyógyulók és gyógyultak szövetségének az ereje jelent.  Lesz még életmód táborunk.  Máshogy.  Lazán. Könnyedén.  Lehunyom a szemem, és látom. Ott ülünk újra a csapattal, a világító karkötőkből – meg a lelkünk fényességéből – rakott tábortűz körül, énekelünk, táncolunk, sírunk nevetünk … és ez a dal lesz az indulónk.

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka