Egy-egy mélyen gyökerező trauma feldolgozása nélkül nagyon sok fájdalomnak tehetjük ki a gyermekünket. Dr. Bárdos Katalin pszichoterapeuta szerint a túlféltés csak egy a sok közül, ami nincs jó hatással a csemeténkre. 

Természetesnek tartjuk, hogy egy szülő a legtöbb esetben félti a gyermekét. Igyekszik minden rossztól megóvni – olyan dolgoktól pedig főleg, aminek ő maga sajnálatos módon – talán még a gyerekkorában – ki lett téve.

A szülővel megtörtént események, a traumák, amiket átélt – sőt, a transzgenerációs traumák is – hatással lehetnek a gyermekre, még ha annak sem ő, sem a szülő nincs tudatában.  Különös események, viselkedések, a gyermek magatartása azonban ráirányíthatják a figyelmet arra, hogy valami nincs rendben és ennek mélyebben gyökerező okai is lehetnek.

Traumák feldolgozása: Az első lépések

A szülők ma már sok esetben mennek szakemberhez a gyermekükkel – de előfordulhat, hogy közben a szülővel is foglalkozni kell. Kérdés, vajon mennyire van azzal tisztában a szülő, hogy egy traumáját a gyermekére is kivetíti és segítségre van szüksége?

„Abban a szülőben, aki segítségért pszichológushoz fordul, már megfogalmazódott, hogy valami baj van. Nem biztos, hogy tudja, hogy mi az, vagy hogy a baj okát hol kell keresni, de előfordulhat, hogy valami nincs rendben és segítségre szorul”

– mondja dr. Bárdos Katalin klinikai szakpszichológus.

„Sokszor akár az utcán is találkozhatunk olyan esetekkel, amelyekről azt gondolhatjuk, hogy a szülőnek jól jönne a segítség. Persze ilyenkor nem adunk „jó tanácsokat”, nem megyünk oda, hogy segíthetünk-e valamiben”

– fűzi hozzá.

A pedagógiai szakszolgálatok pszichológusai és pedagógusai sokszor intézményekben, foglalkozások közben a csoportjukban találkoznak gyerekekkel, s ha eközben valamelyiküknél felfigyelnek egy problémára, azt jelezni tudják. Ilyenkor a pedagógus javasolhatja a szülőnek a szakszolgálat felkeresését.

Sokszor az a tapasztalat, hogy a szülő abban bízik: ha van is valami gond, „majd kinövi” a gyerek – és hárítja a problémát.

„Például, ha az 5-6 év körüli gyermek már régóta bepisil, azt mondják: majd kinövi. Dadogni kezdett? Majd kinövi. Csakhogy ez cseppet sem biztos. Sőt, egyre mélyülhet a baj és akkor már nehezebb azon segíteni”

– mondja a pszichológus.

Milyen traumák hathatnak egy gyermekre?

A szakpszichológus szerint egy gyermekből sok minden válthat ki félelmet vagy szorongást – akár az olyan óriásplakátok is, amelyek például azt hirdették: védjük meg a gyerekeinket! A kiskorúaknak ez azért okozhat traumát, mert el sem tudják képzelni, mitől is kéne megvédeni őket, hiszen azt tudják, hogy a szüleik vigyáznak rájuk és védik őket. Miért lenne ez mások feladata?

A gyermekek megijedhettek attól is, amikor a plakátok állandóan a háborúval fenyegettek. Vagy például a híradóban látott szörnyűségek is rossz hatással lehetnek egy amúgy is szorongósabb kisgyermekre.

A pszichológus hozzáteszi: meg lehetne említeni a holokauszt-megemlékezéseket is, hiszen mostanság rengeteget beszélnek ezekről a szörnyű eseményekről a rádióban, tévében. Ilyenkor jó, ha a szülő a holokausztot nem tabuként kezeli, hanem a gyermek életkori szintjét figyelembe véve elmondja neki a történteket. Megbeszélhetik, hogy ez már a múlté, a dédpapa és mama mellett sok olyan volt, aki élt akkoriban, de már más világ van és remélhetőleg ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek nem lesznek többé. Ha azonban a szülőben ezek a transzgenerációs félelmek még ott vannak, akkor nem tudja a gyermekét megnyugtatni, a  szorongásait nem képes oldani.

Traumák feldolgozása: Milyen hatással van a gyermekre, ha a szülő élt át egy traumát és ezt továbbviszi?

Bárdos Katalin fontos műnek tartja Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című könyvét, ami egy nagyon másfajta traumáról, a családon belüli szexuális bántalmazásról szól.

Anoni Mara – ami írói álnév, az Anonymus női változata – saját, évekig tartó terápiáját írta meg. Mara 32 éves volt, amikor kisebbik lányát – aki sírt és nem akart óvodába menni –, pszichológushoz vitte. Pár alkalom után szülői konzultáció következett. Ennek során a pszichológus megkérdezte, annak idején milyen volt Mara óvodai beilleszkedése. Az anyában ekkor egy ajtó nyílt meg a múlt felé, s az emlékezés mentén elkezdődött az ő több mint 3 éves terápiája. Szörnyű titkáról a pszichológusának tudott először beszélni és elmondta, hogy az unokatestvére 6 éves korától éveken át rendszeresen zaklatta őt.

Egy családban sokszor a gyermek lesz a „tünethordozó”, s ilyenkor a családdal – ebben az esetben az anyával – kell foglalkozni, hiszen az anya által indukált szorongást csak így lehet megállítani.

2014-ben – még jóval a Me too mozgalom előtt –, egy évvel a Bűn vagy bűnhődés megjelenése után az Anoni Mara Társaság létrehozott egy honlapot „Beszélj róla!” címen (beszeljrola.hu). Így akarták megtörni a csendet és segíteni az áldozatokat, hogy a bajban ne érezzék magukat egyedül.

A weboldal lehetőséget nyújtott, hogy mindenki szabadon és név nélkül beszéljen arról, ami vele történt, azokról a traumákról, amelyekről nehéz beszélni. A honlapon az egykori áldozatok támogató és bátorító közösségre találhattak, ahol könnyebb volt kiönteni a lelküket.

A Beszélj róla! csapata később különböző rendezvényekkel is hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekkori szexuális abúzus Magyarországon ne legyen tabu téma.

A pszichológus nagyon fontosnak tartja Anoni Mara munkásságát, mert sokaknak segített megérteni a gyermekkori szexuális abúzus összetett problémáját és megfogalmazta, hogy az áldozatoknak segítségre és támogatásra van szükségük – melyhez ez a honlap keretet is biztosított.

Az álnéven írt szerző később saját névvel is megjelentetett könyvet. A Jó leszek című regénye már – hogy az olvasó be tudja őt azonosítani – Berkesi Zsuzsa (Anoni Mara) szerzői néven jelent meg. Ezt követte a Tavaszi hazugság című kötet.

Hogyan jelezhetnek maguk a gyerekek, ha baj van?

A szakpszichológus felidéz egy régi analitikus konferenciát, amelyet „Miért hagytad, hogy így legyen?” címmel rendeztek meg.

Az itt elhangzott előadások a traumatizációs helyzetek kialakulásában és fenntartásában a „harmadik” személy felelősségét és szerepét vizsgálták. A „harmadik” az, akinek tudatos vagy nem tudatos, csendes vagy aktív részvétele nélkül nem ismétlődhetnének meg a családon belüli – szexuális, fizikai és lelki – traumák a traumatizált és a traumát okozó személyek között.

A bántalmazott gyermek ugyanis ad jelzéseket, csak azokat a szülő nem észleli vagy nem tudja észrevenni.

Sokféle tünet jelentkezhet egy ilyen, bántalmazott gyermeknél: rossz alvás, felébredés éjjel, rossz álmok, romló iskolai teljesítmény. Ám nem biztos, hogy a szülő ezeket a tüneteket a családon belüli erőszakkal tudja azonosítani. Vannak jelzések, melyeket vagy tudunk kódolni, vagy sem. Ha a szülő nem tudja, mi a konkrét baj, akkor nem „azon a csatornán” nyugtatja meg a gyermeket, amely számára megfelelő lesz – mondja a szakember.

Néhány példa ugyanakkor jól mutatja, hogyan vetíthet ki egy traumát a szülő a gyermekére.

Bárdos Katalin szerint a traumatizált szülő gyakran gondolja, hogy a gyermekére ő tud a legjobban vigyázni, hogy vele ne történjen hasonló trauma, mint amiben neki volt része. Ezért még idősebb korban is túlfélti, túlzottan óvja őt, vagy különböző helyzetekben helyette dönt. Pedig az idő előrehaladtával arra is meg kellene tanítani a gyermeket, hogy önálló legyen és tudjon magára vigyázni.

Sokszor gondoljuk, hogy ami egyszer már megtörtént, az minden helyzetben veszélyeztethet minket – mondja Bárdos Katalin.

Miként lehet a gyakorlatban feldolgozni ezeket a transzgenerációs traumákat?

A szakember szerint a terápia ebben sokat segíthet. Fontos, hogy a páciens szabadon beszéljen, mondjon el mindent, ami őt foglalkoztatja vagy bántja, beszéljen a múltjáról – beleértve a szülei, nagyszülei múltját is –, az álmairól vagy akár a napi történésekről – hiszen az „örökölt” trauma arra is hatással lehet, hogy ő mit és hogyan él át.

A pszichológus, miközben érzékenyen hallgatja, amit a páciens mond, azt is megfigyeli, milyen érzéseket keltenek benne, amit hall. Ezt nevezzük viszontáttételi érzésnek. Fontos, hogy a terapeuta tudatában legyen ezeknek és megértse, hogy azok hogy hatnak a terápiás folyamatra.

Azok az első generációs holokauszt túlélők, akikkel mostanában Bárdos Katalin foglalkozik, sokan szeretnének felejteni, nem emlékezni az átélt szörnyűségekre, mégis van, aki sokszor álmodik az ott átéltekről, emiatt éjszaka riadtan ébred. De olyanok is vannak, akik elmondják ami velük történt és  iskolába járnak beszélni az új generációnak a holokausztról.

Ezeket az idős embereket a pszichológus rendszeresen felkeresi az otthonukban és azt tapasztalja: az segíti őket, hogy a beszélgetésben sokszor visszatér az átélt trauma. Ezek mellett azonban sokszor nagy örömmel beszélnek az unokákról, dédunokákról – mert bár a családjuk egy része elpusztult, boldogságot jelent számukra, hogy sok utódjuk lett.