A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Karrierváltás kategória egyik pályázója: Faludi Orsolya

Alább olvasható pályázata.

Történet vég nélkül

Sokáig azt hittem, egy történet akkor érik meg a mesélésre, amikor már tudjuk a végét. A kisfiam mellett, a fejből mondott esti mesékben tanultam meg, hogy a legjobb történetek akkor születnek, amikor még fogalmunk sincs, hogyan lesz vége, amikor elkezdjük. Ez is egy ilyen történet. De hol is kezdjem?

Úgy érzem, ennek a cikknek a sikerről kellene szólnia. Sikeres váltásról, sikeres változásról. De mi is a siker?

Azt hiszem, ha valakinek, akkor nekem tudnom kéne. Egész életemben ezt kerestem. Utólag visszagondolva elmosolyodom, hiszen még az egyetemi szakdolgozatomat is ebből írtam. “A siker és társadalmi jelentősége” – valami ilyesmi lehetett a címe. Alig emlékszem rá, de egy valamiben biztos vagyok, hogy egy definícióval kezdtem. Szociológusként végeztem. Ebből a nézőpontból a siker szorosan összefüggött a Bourdieu féle, a közösség által elismert gazdasági (pénz, vagyon), társadalmi (kapcsolatok, hálózatok), kulturális (műveltség, iskolai végzettség) és szimbolikus tőke (elismerés, presztízs) mértékével. Vagyis azzal, hogy mit gondolnak mások egy adott környezetben sikernek.

Tizenöt éven át tudtam azonosulni ezzel az elmélettel, ennek szellemiségében építettem a karrieremet. Nem panaszkodom, szép évek voltak, sok csoda történt velem, sok jó emberrel ismerkedtem meg. Megvívtam a magam harcait, úgy kívül, mind belül, számtalanszor kimozdultam a komfortzónámból és úgy érzem sokat tettem magamért, meg néha másokért is. Mindeközben felnőttem. Észrevétlenül, már ha lehet ilyet… És megérkezett az életközépi válság. Óvatosan, álruhában, a kisfiam születése utáni otthon töltött évek alatt lopózott be. Nem vettem észre, amikor beosont. Mentségére szóljon, ha megsejtem az érkezését, biztosan nem engedtem volna be. Ma már örülök, hogy meglátogatott.

Szociológiai értelemben sikeresnek időszak volt ez is. Hálás vagyok, hogy megtehettük családilag, hogy én otthon maradok. Együtt voltunk a kisfiammal, amit akkor tudtam, mindent megadtam neki. Emellett saját projekteket vittem, vállalkozás ötleteken dolgoztam, anyuka közösséget szerveztem és még magamra is jutott egy kevés idő. Egy dolog hiányzott, de az mondjuk azóta is: az alvás.

Pszichológiai értelemben azonban már nem volt ilyen egyértelműen sikeres ez az időszak. Bár a különböző irányzatok mind picit másként közelítik meg a sikert, a hozzám közelebb álló pozitív pszichológia szerint például az a siker, amikor az ember jelentést talál az életében, amikor nem csupán az eredmény számít, hanem az is, hogy közben belső jólétet érezzen. A pszichoanalitikus megközelítés úgy tartja, hogy valaki kívülről lehet sikeres, belül mégsem ezt éli, ha nem a saját, valódi vágyait követi. Az egyik kedvenc szemléletem, a transzperszonális pszichológia pedig azt mondja, akkor vagyunk igazán sikeresek, ha meghaladjuk az egónkat és kapcsolódunk valami nálunk nagyobbal, legyen egy másokért végzett munka vagy maga a spiritualitás.

Egy szó mint száz, papíron sikeres voltam, belül mégis elkezdett valami hiányozni. Olyan kérdések foglalkoztattak, mint “Ki vagyok én?”, “Mi a célom és feladatom a világban?”, “Honnan erednek a vágyaim és miért nem sikerül beteljesíteni őket?”

Egyik ilyen vágyam volt a saját vállalkozás indítása. Nem értettem, miért nem sikerül, hiszen mindenem megvan hozzá: tudás, ambíció, bátorság, kitartás, ötletek.

Ezerszer megvalósítottam már mások álmait, mégis, amikor a sajátomról volt szó, mintha egy rossz táncot jártam volna, egyet előre, kettőt hátra. Hosszú önismereti út vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy nem a képességeimmel volt baj. A félelem és a tudatalatti programok álltak az utamba. „Mit gondolnak majd mások?”, „Kicsi vagyok én ehhez”, „Fiam, nem vagyunk mi vállalkozók” – mondta a belső hang. Rá kellett döbbennem például, hogy soha nem adtam meg magamnak a belső engedélyt arra, hogy hibázhassak. Pedig aki fél a kudarctól, az nem mer kockáztatni. És aki nem kockáztat, az sosem lép messzebbre annál, mint ameddig most lát.

Sokáig haragudtam magamra ezekért a tulajdonságokért. Aztán egyszer csak fordult a kocka. Ráeszméltem, hogy mindezek a tulajdonságok amik ellen küzdök belül, nem ellenem, hanem értem dolgoztak. Szolgáltak, adták belülre a tüzet, a vágyat, az akarást, és mindezt biztonságos keretek között, pont úgy, hogy semmi se süljön el rosszul. Elhoztak egészen idáig, és eddig mindenképpen kísérniük kellett, ezért is nem kérdőjeleztem meg őket korábban, csak most, mikor már eljött az ideje.

Szülési szabadság után visszatértem a korábbi munkahelyemre. Egyik szemem sírt, mert azt éreztem kudarcot vallottam, a másik nevetett, hiszem egy áldásnak éltem meg, hogy visszavárnak. Részmunkaidős vezetői pozícióban folytathattam, példát mutatva arra, hogy a karrier nem ér véget a szülés után, és nem is kell, hogy a család kárára menjen.

Első nap még izgultam két és fél év kihagyás után, a harmadik napra már minden olyan volt, mintha soha el sem mentem volna. Eltelt így egy év. Ez az év már nem volt olyan, mint az előtte lévő időszak. Az én szívem már másra vágyott, de a racionalitás álarcába bújt félelem nem engedett el, hiszem “jó dolgom van”, “jó helyen vagyok”, “más összetenné a két kezét”- suttogta belül csendben.

Kellett egy kisebb szervezeti változás, hogy végül el tudjak indulni. Úgy éreztem, soha nem volt még ilyen nehéz döntésem, pedig nem ez volt az első felmondásom. De ez volt az első alkalom, amikor úgy kellett elengednem egy kapaszkodót, hogy nem volt más a közelben, amit megfoghatnék. Tudtam, hogy ha most eljövök, nem keresek új munkahelyet egy darabig. Csak egy titkos vágy hajtott: saját vállalkozást építeni. „De hiszen ezt már próbáltam, és nem sikerült. Mitől lenne most más?” – aggodalmaskodott bennem a megszokott hang.

Elrugaszkodni volt a legnehezebb. Meghozni a döntést. Sok könnycsepp kísérte. Ami aztán következett, igazi meglepetés volt számomra. Soha nem lógtam még úgy a levegőben, mint akkor. És bár most még megbecsülni sem tudtam volna a jövőt, úgy, mint esetleg máskor, más helyzetekben, mégsem volt olyan félelmetes, mint amilyennek korábban képzeltem.

Az első hetekben rögtön nekiláttam volna a cselekvésnek, hogy most akkor indul is a következő fejezet, de még időben megállítottam magam. Ismertem már ezt a mintát, amikor a saját magam által teremtett nyomás alatt betegítem meg önmagam. Helyette lelassultam. Elkezdtem megérezni az ízét a bizonytalanságnak. Megtalálni benne a lehetőséget. Valahogy úgy látom magam, mint amikor lassított felvételen nézünk egy ugrást.

Az ember elrugaszkodik a földtől, a korábbi biztos pozíciójából, és egy másik, még ismeretlen pont felé indul el a levegőben, ahol még soha nem állt. Amikor landol, újra stabilizálódik. De a két biztos pont között az ember mégiscsak a levegőben van. Elkezdtem megérezni, milyen is a levegőben lenni. Nem pánikolni, hogy a lábam nem éri a földet, hogy nincs mibe kapaszkodni, hogy nem tudok repülni. Megfigyelni, mire is teremt lehetőséget ez az állapot.

Tudok-e biztonságban lenni önmagamban, akkor is, ha nincs talaj a lábam alatt? Meg tudok-e állni a levegőben is, egyenes gerinccel, feltartott fejjel, úgy, ahogy a szilárd talajon tenném? Körül tudok-e nézni, és meglátni, mi tárul fel innen másképp, mint a földről nézve? Tudok-e bízni a szélben, hogy ha rátámaszkodom, messzebbre visz, mint amekkorát saját erőmből lennék képes ugrani? Mint ahogy egy virágmagot is elragad a szél, és pontosan a megfelelő helyen tesz le, úgy engem is. Mert az élet nem téved, csak a mi emberi gondolkodásunk túl korlátolt ahhoz, hogy átlássa és megértse minden szabályát.

Ezt a levegőben állást még gyakorlom, és az élet ad is rá apró lehetőségeket. Milyen egy szakmai konferencián névjegy nélkül bemutatkozni, külső címkék nélkül csupán a belső nagyságra támaszkodni, mikor azt kérdezik “És te mivel foglalkozol?”. Hogyan lehet rendszeres bevétel nélkül is megélni a belső gazdagságot? Hogyan tudok bízni abban, belül meggyőződni arról, hogy jó az irány, mikor kívülről még nem igazolja a világ?

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka