A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

A Karrierváltás kategória egyik pályázója: Merát Anikó

Alább olvasható pályázata.

Merát Anikó: Unalmas vasutas

Nem mondanám, hogy a történetem annyira divatos vagy cool vagy kellőképpen kirakatgyanús, nem is valami régóta dédelgetett gyerekkori álom felragyogása. Az ember ezt nem posztolja ki a közösségi médiában, nincs is mit. Nem látványos. Mégis szeretném megosztani a teljesen átlagos történetemet. Pont olyan, mint sok ezer más nőtársamé, anyáé és egyedülálló anyáé, akik a tetemes láthatatlan munka mellett még eltartanak félig vagy egészen családokat. Mi is láthatatlanok vagyunk, nem csak a munkánk. Nincsenek csillogó díjátadók, nagy elismerések, rangos kitüntetések, csak abból főzünk, ami van – vacsorát és munkahelyet is, s közben próbálunk a felszínen maradni. Őszintén szólva, az csak valami véletlen szerencse lenne, ha olyan munkát végezhetnénk, amiben rátalálunk önmagunkra, kiteljesedünk…, már a gondolat is utópisztikus…, ilyesmire vágyni sem merünk. Azt csináljuk, ami elérhető, összeegyeztethető a gyerekek napi rutinjával, és legalább minimálisan elfogadható fizetést nyújt. Mert valamiből élni kell. Nem válogatunk.

Ahogy nekem is inkább a józan ész és a lehetőségek mentén alakult a „karrierem”, ami a szó általános értelmében nem is nevezhető annak. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a vasúton kötök ki. Eszembe sem jutott. Azt sem tudtam, milyen pozíciók vannak ott, és milyen végzettség kell hozzá. De végül mégis így esett.

Bölcsészként sokáig fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Ez fiatalon még különösebben nem is zavart. Hiába bóklásztam kedvtelve az irodalom ösvényein, ebből pénz nem származott, a NAT és az egyéb körülmények pedig eléggé eltántorítottak attól, hogy a tanári pályára lépjek. Lehet, nem mindig bölcs dolog ennyire elvekhez ragaszkodni, de ezt képtelen lennék tanítani, amit jelenleg kötelező… és ahogy… Ebből bőven elég volt annyi, amikor a gyerekeimmel tanultam délutánonként. Így maradtam hoppon saját magam által. Aztán elég gyorsan lebucskáztam a kemény földre bizonytalan révedezéseimből, amikor négy gyereket kellett eltartanom egyedül. Munkapiaci értékem tíz év gyes után, nem túl nagy gyerekekkel, nőként kiábrándítóan alacsony volt. Ebből a pozícióból az ember, khm… a női ember nem válogathat. Viszont életbe vágó, hogy jöjjön hó elején a fix és biztos járandóság. És voltam olyan szemtelen, hogy azért jól is akartam keresni. Bár kényszerből is vagyok szemtelen, mert öt emberre elég pénzt kell összeszednem.

Első váltásom a vendéglátásba vitt. Ezt egyébként szerettem és élveztem is, de ez a szakág sem hazudtolja meg magát – akár azt is hozzátehetnénk, hogy itt, Magyarországon: sok és nehéz munka nem túl sok pénzért, szabadsággal és bejelentéssel trükközés, rossz munkakörülmények. Ez hosszú távon méltatlan, az ezzel járó hátrányokról nem is beszélve. Mennyi lesz a táppénz, ha betegség adódik? Mennyi lesz majd a nyugdíjam? És basszus, nekem kell a fizetett szabadság is! Amikor pedig hitelt próbáltam szerezni saját házra, végképp nem volt választás: ehhez rendes fizetést kell felmutatni. Akkor eldöntöttem, hogy innentől már csak multi vagy állami vállalat jöhet szóba, főleg, hogy adómentes vagyok, velem ne szórakozzon már senki. Kérem a rendes bruttó fizetésemet minden földi jóval! Ironikus, hogy erre redukálódnak az ember vágyai, miközben magától értetődőnek kellene lennie, de a magyar munkaerőpiac nem így működik… Tudjuk mindannyian.

A multiban töltött néhány év után sikerült vidéken egy kis házat megvenni. De a költözés miatt munkahelyet is kellett váltanom. Akkor jött a MÁV. Igazából nem is nagyon

volt más, ami helyben elérhető, és megfelelő körülményeket és fizetést biztosít. Majdnem két évig tanultam a szakmát, a tanulás folyamatos azóta is. Nehéz, de veszem az akadályokat, tanulni szeretek, és rájöttem, hogy hiányzott is. Bár azt nem mondhatom, hogy annyira közel áll hozzám a tolatóvágányút visszavonása, a nyíltvonali pályaelágazás, az önműködő térközbiztosító berendezés használhatatlansága, de az életem része lett. Azt is gondolom, hogy mindent meg lehet tanulni, ha akarjuk, és akartam. Megtanultam. Kicsit ciki – legalábbis vállalati körökben, hogy én ilyen megélhetési vasutas vagyok bevallottan. Sokan tényleg szeretik a kötöttpályás közlekedést, a forgalmi helyzeteket, a hatalmas gépeket, én meg néha rácsodálkozom, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, és mennyire kiszámíthatatlan az élet. Hát ez van, amikor a karriercél nem az álmok megvalósítása, hanem a biztonságra törekvés. Az ember, khm… a női ember nem ugrál, főleg, ha ennyi ember megélhetéséért felelős.

Végigélem, ahogy a barátnőm hasonló életkörülményekkel egyik borzalmas munkahelyről esik a másikba, „választhat”, melyik ujjába harapjon: itt nem jelentenek be, az nagyon messze van, a harmadiknál szétszekálnak a kollégák, mindezek nevetséges fizetésekkel, sok-sok bizonytalansággal, és akkor hálás vagyok, hogy nekem végül is jó. Itt rendes elszámolás van, juttatások, szabadság, pótlékok, nem rúgtak ki, amikor beteg voltam, ingyen utazom, a Szép-kártyát nyáron elherdáljuk a gyerekekkel programokra, és van némi mozgási lehetőség a cégen belül.

Néha azért ellátogatok még a Parnasszusra vonatmentes időben. Nem lettem teljesen hűtlen ahhoz, amit szeretek. De kezemben az életem, tartom erősen most már. Sínen vagyunk. Szó szerint.

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka