A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.
A Kiút a krízisből kategória egyik pályázója: Szabó Judit
Alább olvasható pályázata.
Amiről a ’90-es években senki nem beszélt – avagy saját kálváriám a testképzavarral, a bulimiával és az anorexiával
Most 2025-öt írunk, manapság egy fiatal számára nagyon sok olyan platform létezik, ahonnan információt tud szerezni bármiről, de tényleg bármiről. Szakértők adnak tanácsokat a televízióban, hétköznapi emberek saját tapasztalataikat osztják meg a Social Media felületein és az ember rájön, hogy a problémájával nincs egyedül és akár még megoldásra is juthat ezek segítségével.Na, de ne rohanjunk ennyire előre az én történetem kb. 1994-95-ben kezdődött az általános iskola 5. osztályában, amikor is 12 éves voltam. Szüleim elváltak, édesapámmal és az apai nagyszüleimmel nem igazán volt kapcsolatom. Az édesanyámtól és nagypapámtól nagymamám 1991-ben sajnos elhunyt – viszont mindent megkaptam, szeretetet, támogatást. Az iskola mellett versenyszerűen úsztam és bár soha nem volt bennem olyan ambíció, hogy olimpikon legyek ettől függetlenül igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a versenyeken jó eredményt érjek el. Az edzéseket lelkiismeretesen megcsináltam, nem lógtam el. Heti 5 alkalommal edzettünk délutánonként, ami a nyári szünetben megduplázódott, mert bejöttek a reggeli edzések.
Emlékeim szerint ezen a nyáron az egyik fiú csapattársam gúnynevet adott nekem, ez volt a
TEHÉN, majd jött a RISKA, és a MÚÚÚ.
Ehhez a kezdeményezéshez jó pár cimborája is csatlakozott, úgyhogy rövid időn belül már többen is ezen a néven kezdtek el szólítani. Ami sajnos nálam betalált és BERAGADT, pedig nem voltam elhízva, de valahogy azt éreztem, hogy kövér vagyok, hisz ők folyamatosan ezt mondták és én elhittem nekik. Kinevettek, amit szégyelltem,mert semmi okuk nem volt, hogy csúfoljanak és nem is tudták, mennyire, de mennyire megbántottak ezzel. Most lehet azt mondani, hogy fiúk, biztos tetszettél nekik. Nos nem, ez csúfolás volt a javából. Nem reagáltam a beszólogatásra, úgy gondoltam, ha nem foglalkozok vele, akkor egy idő múlva abbahagyják, hát nem így történt. A szégyenérzet miatt nem szóltam senkinek erről, magamban őrlődtem.
Mivel csak nem hagyott alább a Riskázás, úgy gondoltam tennem kell valamit, amivel csökkentem a testsúlyomat, hátha akkor vége lesz. Elkezdtem a napi két edzés mellé beiktatni egy harmadikat.
Akkoriban robbant be a Jane Fonda Aerobic, amire délben a 2 edzés között otthon tornáztam, ami egy 45-50 perces tréning volt. E mellett minimálisakat ettem, szinte semmit, sőt olyan napra is emlékszem amikor nem is ittam. Nyáron nem inni, csoda, hogy nem ájultam el. Azt gondoltam, ha nem eszek, akkor majd lefogyok. Annyira kiéheztettem a szervezetemet, hogy jött egy olyan iszonyú éhségérzet, amikor már annyira korgott a gyomrom, hogy görcsölt a fájdalomtól. Amikor már nem bírtam tovább kénytelen voltam enni. A 90-es években nem volt akkora választék az élelmiszerek terén egy kisvárosban, ahol felnőttem. Olyan, hogy Zéró cukor, szénhidrátcsökkentett, minden mentes termék nem is létezett akkoriban. Alig tudtunk valamit az egészséges táplálkozásról, talán volt egy-egy cikk, amit az újságban lehetett olvasni. Akkor még internet sem volt, ahol információt lehetett volna szerezni az ilyen problémáról. Bulimiával vagy anorexiával nem is találkoztunk, azt sem tudtuk mi fán terem. Normál alapanyagok voltak otthon, anya rendszeresen főzött, sütött. Változatos volt az étrend és arra tanított, hogy ötször étkezzek naponta. Amikor jött ez a kínzó éhség, elsősorban a szénhidrátot kívántam, főleg a vajas kenyeret, volt, hogy egy ültő helyemben megettem egy csomag szeletelt kenyeret vajjal. Ezzel kezdetét vette az ördögi kör, hétközben koplaltam, amit hétvégéig bírtam, akkor jól
bekajáltam, majd jött a borzasztó lelkiismeret-furdalás, az önostorozás, és a nagy mennyiségű ételtől a kellemetlen hasi diszkomfort érzés. Először a hánytatással próbálkoztam, de ez sikertelennek bizonyult, ekkor más módszerrel próbálkoztam. Hashajtót szereztem és azt alkalmaztam nagy mennyiségben, ami ahhoz vezetett, hogy a szervezetem teljesen hozzászokott és a bél perisztaltikus mozgása szinte teljesen megszűnt. Ez éveken át tartott, majd, amikor már beláttam, hogy ez így nem oké, elkezdtem fokozatosan csökkenteni a hashajtó mennyiségét, ami sajnos azt eredményezte, hogy nem volt székletem. Emlékszem olyan esetre is, amikor sírva mentem orvoshoz, hogy valahogy segítsenek, mert kilenc napja nem volt székletem. Kaptam beöntést, kettőt is, amivel szépen hazasétáltam, igen hazasétáltam, mert nálam semmi hatása nem volt.
Volt olyan periódus amikor a nem evés jellemezte mindennapjaimat. Alig volt erőm bármit is csinálni, gondolkozni.
Azon kaptam magam, hogy a reklám újságban nem tudtam felfogni, hogy 1 kg banán mennyibe kerül, hiába lapozgattam, de az agyam annyira le volt lassulva, hogy ez is hatalmas feladat volt. Nagyon lefogytam, úgy néztem ki, mint aki nagyon beteg, az arcom beesett és szürke volt, nem tudtam ülni, hisz annyira csontos volt a fenekem, hogy iszonyatosan fájt az ülés. Nem szedtem vitaminokat, mert úgy gondoltam attól csak még éhesebb leszek nem kell az nekem. A szervezetem szépen lassan elkezdte felhasználni az összes tartalékát és a meglévő izmaimból táplálta önmagát. Nagy mákom volt, hogy a szívizomhoz nem nyúlt. A soványság, a tápanyag hiány azt eredményezte, hogy a bal lábam elkezdett lebénulni, nem mozgott a nagy lábujjam és nem tudtam megcsinálni spicc pipa mozdulatot sem, hiába erőlködtem fejben a lábfejem nem engedelmeskedett. Úgy mentem, mint akinek agyvérzése volt csak térdből tudtam emelni a lábam. Akkoriban már abbahagytam az úszást és edzőterembe jártam, ahol egyszer rosszul lettem és bevittek a kórházba, ekkor a neurológus azt mondta, hogy ez egy ötös fokozatú skálán egy hármas fokozatú bénulás. Ledöbbentem és zokogva kérdeztem az orvostól, hogy ugye tudok még futni, hisz a sport az életem része. A válasz az volt, hogy ’Akkor kezdjen el enni és szedjen nagy mennyiségben B-vitamin komplexet’. Ez szíven talált és az volt bennem, hogy nem fogom tán ’eltemetni’ magam, én mindig is küzdöttem, csak azért is megmutatom, hogy fogok én még újra futni, sportolni.
Szépen fokozatosan, türelemmel sikerült összeszednem magam, rendeznem az emésztésem működését, gyógyítani a lelkem, megismerni és elfogadni a testem. Sok-sok év önmunka, tanulás van a gyógyulásomban. Soha nem adtam fel, hogy az étellel és a testemmel végre jó kapcsolatom legyen. Nem volt egy sétagalopp, de mára elmondhatom, hogy lehetséges. Megtanultam kitartónak, következetesnek lenni. Volt, hogy elbuktam az út során és bőgtem, mert nem láttam kiutat, de sikerült felállnom a nehéz helyzetekből és továbbmenni.Időközben Dietetikusként lediplomáztam, ahol megtanultam az emberi szervezet működését és a táplálkozástudományt, mely szintén sokat segített a gyógyulásban. Manapság lelkiismeretfurdalás nélkül fogyasztom el az ételt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Számomra már nincs tiltólistás élelmiszer, nincs étkezés utáni önmarcangolás. Fogyasztok fehér lisztet, csokoládét, kekszet, természetesen a mennyiségre odafigyelve. Továbbá rendszeresen sportolok a bal lábam pedig helyre jött és ugyanúgy funkcionál, mint azelőtt.
Szívesen osztom meg a történetemet, tapasztalataimat másokkal erről a nehéz, küzdelmekkel teli időszakról, azért, ha csak egy embernek tudok segíteni akár csak egy mondattal, ami épp akkor pont betalál, hogy az illető kikerüljön a gödörből már megérte.
Mert igenis ki lehet jönni ebből az ördögi körből, ami akkor lehetetlennek tűnt. Kitartás, türelem kell hozzá, mert ha az egyik út nem járható, kell találni egy másikat, ha az sem akkor egy harmadikat. A célt sohasem vesztettem szem elől, pusztán az odavezető út, ami hozzá idomult. És végül megcsináltam, szembenéztem a félelmeimmel, leküzdöttem az akadályokat.
A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó, Agnes Silka
