A Ragazze.hu online női magazinunk megújulásával egyidőben hirdettük meg a Ragazze Hősnője pályázatot. Öt kategóriában (Karrierváltás, Segítségnyújtás, Közösségépítés, Életmódváltás és Kiút a krízisből) vártuk a jelentkezőket. Mély, őszinte, motiváló, sokszor szívszorító történetek érkeztek be lapunkhoz. Az írások azt üzenték, amiért pályázatunkat is elindítottuk: az igazi hősnők köztünk élnek. A személyes, olykor fájdalmas élettörténetek megosztása már önmagában nehéz folyamat, így minden pályázót hatalmas elismerés illet. Az őszinte, inspiráló történetek feldolgozása után szavazott a zsűri a győztes pályázatokról. A döntés nem volt könnyű, hiszen minden pályamunka mögött egy-egy rendkívüli női történet áll.

Az Életmódváltás kategória fődíjasa: Ila Krisztina

Alább olvasható díjnyertes pályázata.

A hegeimmel megbarátkoztam, de csavarokat nem akartam a gerincembe

Augusztus volt, az osztálytársaim kint bicikliztek, meg a strandon viháncoltak, miközben a sötétített szobában gubbasztottam a pléd alatt, a lavórral. Már semmi nem maradt meg bennem. Hallottam, ahogy Apu telefonál. Akkor láttam először férfit sírni.

A veseműtét után az élet kezdett visszaszivárogni belém, az étvágyam is megjött. Nagymamám, akivel akkortájt még együtt laktunk, kitartóan sütötte a palacsintát, meg a rántottcsirkét sültkrumplival. Mire újra tesizhettem, zörgő csontú kis verébből, a családom nagy örömére, szépen kigömbölyödtem.

Aztán jött a farsang, mindenki készült, a mi évfolyamunk a János Vitézzel. 50 év távlatából egyetlen jelenetre emlékszem, arra viszont élénken, ahogy Tündérország kertjében labdázunk. Miközben a többi tündérlány kecsesen libben a papírvirágok között, János pedig megleli a szerelmét, én valami egész mást találtam. Egy idegenül kövérnek tűnő testet, amit utáltam.

Akkor, 11 évesen határoztam el először, hogy lefogyok.

Szerencsémre a tinédzserkor, és az a jó pár centi növekedés segített, hogy mire elballagtunk, karcsú (majdnem) nőnek éreztem magam. A gimnáziumi évek alatt végre az izmaim is látható fejlődésnek indultak. Akkoriban szerettem bele az aerobikba is.

Aztán Bélába szerettem bele. 23 évesen, kétgyerekes anyaként, vállalkozó-feleségként olyan új szerepekbe gyömöszöltem bele magam, amik mögött lassan teljesen eltűntem. Kezdtem kételkedni magamban, és egyre görcsösebben akartam megfelelni a képnek, amit gyerekként magam körül láttam, és amiben a patyolattiszta ruhák, főttétel, makulátlan rend volt természetes, és a jótanuló gyerek. Közben egyre nőtt a bűntudatom, amiért nem érzem magam boldognak, pedig minden okom megvan, hogy az legyek.

Pár évvel később megint az életem lett a tét.

A negyedik műtétem után 1-2 évvel, már 4-gyel nagyobb konfekcióméretben jártam, rémes kiütésekkel lett tele az arcom. Amikor az ügyfeleim azt mondják, nem képesek lejönni az édességről, pontosan tudom, mit élnek át. Akkoriban hiába mentem én is kerülőutakon, mindig kísértésbe botlottam. Az orvos rám nézett és anélkül, hogy tudott volna a kísérteteimről, levette, ide nem valamilyen krém kell.

Abban az időben még nem tudtam, hogy a bőr tünetei mögött a belet kell keresnem, de volt egy énrészem, ami teljes bizonyossággal tudta, ez így nem fenntartható. És ami elég hangos volt, hogy belefogjak életem második diétájába, egy jóval tudatosabb módon. Nem szépítem, eleinte kutyául szenvedtem.

Furcsa mód akkoriban fedeztem fel, hogy az a hétéves kislány még most is bennem él, akit a Kocsismisi suli után hazáig üldözött a csókjaival. És akinek ez a rajongás titkon nagyon imponált. Míg Apu egyszer szintén ott nem állt az iskola kapujában, és grabancon nem ragadta a nyolcéves udvarlómat, akinek szintén nagy, és elálló fülei voltak, mint Sten-Malténak.

Vissza akartam kapni az egykori önbizalmamat, de még nem tudtam, hogy ehhez nem lesz elég csak a narancsbőrtől megszabadulnom.

35 évesen újra satuféket nyomott a testem, a bénulás szélére kerültem. Ültem a kocsiban, a gyerekem a hátsó ülésen, nyeltem a könnyeimet és azon gondolkodtam, hogy fogunk haza jutni, ha a lábam nem alkalmas rá, hogy kinyújtsam a pedálig.

Kezdetben rettentő dühös voltam, elkeseredve kértem számon a sorsot, és idő kellett, mire meghallottam, talán még sem vagyok annyira reménytelen. Amikor a kezelőorvosom a szemembe nézett és meggyőződéssel a hangjában azt mondta „Maga ebből ki tud jönni”, belekapaszkodtam ebbe a mondatba.

Fogalmam nem volt, hogy a sérves porckorongjaimmal tudok-e valaha újra rendesen járni, de abban biztos voltam, nem kérek a gerincembe csavarokat. (Az eltökéltség csak később kezdett sarjadzani bennem, hogy az életem többről szóljon, mint kórházi plafonok neonlámpáiról, a testemmel való folytonos küzdésről.)

Miközben elvonszoltam mindenféle terápiára, kezdtem növekvő kíváncsisággal és hálával figyelni a testem. Kezdtem nem bűnöst látni benne, hanem áldozatot, a döntéseim elszenvedőjét. Mióta is mondogatom, hogy elegem van? Mióta nem lépek mégsem tovább? Mióta vagyok … jesszusom! Bénult?

Ahogy egyre közelebb merészkedtem annak a lelki csomagnak a megismeréséhez, amit akkor már jó ideje tudattalanul cipeltem, kialakítottam egy hatékony mozgás rutint is.  Egyre jobban éreztem magam, és kezdett körvonalazódni bennem egyfajta misszió. Valójában az orvosom vetette fel, hogy inspiráljak másokat a gyógyulásommal.

40 fölött ültem újra iskolapadba, hogy annak a tornastúdiónak az álmához szakmailag felnőjek, ahol segíthetek másoknak is utat találni az egészségük felé, és ezáltal is több örömöt, sikerélményt megélni.

Edző lettem, majd gerinctréner és mozgásterapeuta, hogy azután coachként olvassam John Leary-Joycet, aki megerősített, ezek a látszólag különböző területek, valójában holisztikusan elválaszthatatlanok. Így született meg az a koncepció, amit Body and Soulnak kereszteltem.

14 év alatt a Stúdióban száznál is több emberi történetet megismertem olyan testi panaszokon keresztül, amik egykor engem is meggyűrtek. Én is átéltem, milyen információ nélkül, aggódva bolyongani a betegségek útvesztőjében, ma ezzel a tudással is megerősödve segítek fájdalmat csillapítani, megszüntetni, oldani a szorongást, áthangolni az állapotot fenntartó mozgásmintát, Vagus terapeutaként pedig a stressz csökkentésére, a gyógyulás elősegítésére alkalmazok egy technikát, amihez még tornaszerkóba sem kell bújni. Együtt működöm cégekkel is, és szakmailag támogatom az egészségprogramjukat. Felvillanyoz, hogy segíthetek megízlelni és megszeretni a mozgást, ami egy csodás eszközünk az önmagunkkal való kapcsolódásban, a testünkkel való szövetségünk elmélyítésében is. Egy közösségben pedig, ahol ismernek és figyelnek ránk, ez egyenesen tápláló.

Jó kimondani, hogy a helyemen vagyok és ma már teljes az életem. Annyi pozitív, szeretetteljes visszajelzést kapok az ügyfeleimtől, amiből én is töltekezem. Amikor elmesélik, hogy a hatásomra megtett pici lépések, változtatások milyen hatalmas változást hoztak számukra, hogy mennyivel nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, vagy a teljesen megszűnt derékfájásuk hogyan adta vissza a hitüket, lendületüket, amikor ujjongva mutatják, hogy nézd, már ilyen jól mozog a vállam, nehéz elérzékenyülés nélkül gondolnom ezekre a pillanatokra.

A mélypontjaim értelmet nyertek azzal, hogy megtaláltam az utam. És ebben bátorítok másokat is.

Honlapom: fitttorna.hu

A Ragazze Hősnője pályázat támogatója: Sencor Magyarország, Omorovicza Budapest, Blue Colibri (Connect Konferencia), Játékszín, Női váltó,  Agnes Silka